2018. november 4., vasárnap

A montgomery-i nővérek


Ez a novella már egy régebbi darab, még 2016-ban íródott az Arany 200-ra, de ha már megtaláltam a gépemen, gondoltam megmutatom. A walesi bárdok sci-fi köntösben.

A montgomery-i nővérek
 

Két elhaló kiáltás hallatszott, majd ismét néma csend uralta az utcát. A két testőr kilépett a mocskos sikátorból, lerázták karjukról a vért. Egy intéssel jelezték az őrszemeknek, hogy kiiktatták a két támadót, mire azok odaléptek egy leplekbe bugyolált alakhoz, akit további egy tucat szamuráj vett körül.
Elhárult a veszély, helytartó úr – jelentette az egyikük.
Helyes. Induljunk végre! – Edward öklével az oldalán függő kardra csapott. A fogát csikorgatva próbálta visszafogni magát. Nem vált volna a helytartó előnyére, ha megtizedeli a saját embereit, főleg egy ilyen helyzetben. Testőrei gyűrűjében elindult az égtörője felé. Idegessége nem volt alaptalan, mert azon a napon ez volt a második merényletkísérlet, amit elkövettek ellene, és még dél sem volt. Összességében eddig ez volt a négyszáztizenhatodik. Ugyan nem érte el az öt évvel ezelőtti számot, ahol az ötéves jubileumi körút során hatszázharminckétszer törtek az életére, de nem érezte úgy, hogy ez vigasztalhatná. Már csak azért sem, mert hamarosan elérkezett a tizedik évfordulója annak, hogy az Új-Brit Birodalom királya Új-Japán helytartójának választotta. Azóta próbált letörni minden felkelést, de az elesetteket gyászoló nép néma elszántsággal lázadt. Szavak helyett kardokkal beszélt. Ki vele, ki ellene. A japánok felfogását máig nem tudta megérteni. Mindig foggal-körömmel védelmezték az uralkodójukat, de az elnyomást mindennél jobban elutasították. Ez a kettősség a helytartó malmára hajtotta a vizet: aki vele volt, annak bőségesen adott, aki nem, az a vérével fizetett árulásáért.

Az égtörő meredek szögben emelkedett. Pár percen belül elérte a sztenderd közlekedési folyosót, besorolva egy alsó kategóriás suhanó elé. A sofőr nem kapcsolt időben, és visszaelőzött, mire az égtörő ráirányította a fullánkokat, így jobbnak látta, ha visszasorol. Edward unottan figyelte a jelenetet, szeretett volna mielőbb visszatérni Új-Tokióba, az ország virágzó fővárosába, mely a lerombolt Tokió romjain épült, és amit az ő munkálkodása tett naggyá. Minden hűbérese őt ünnepli majd, nők, hódolók veszik majd körül és éltetik nagyságát. De előtte még a körút utolsó előtti állomásaként tiszteletét kellett tennie a Montgomery-erődben, adózni a katonák hűsége, de legfőképpen a haderő tábornoka, Montgomery előtt, akinek Japán leigázását köszönhetik. Az ötévente megrendezett Montgomery Maszkabál jelképezte a tábornok hatalmát, amit, minden egyes alkalommal, kegyetlenséggel és vérrel fűszerezett, ezzel imponálva a helytartónak.
A jármű hirtelen meglódult. A sofőr jobbra rántotta a kormányt, hogy kitérjen a feléjük rajzó torik[1] elől. A drónok egyenesen az égtörőbe csapódtak, áttörve a golyóálló burkolaton, megsebezve az utasokat.
Vigyázzon, Edward-sama[2]! – kiáltotta az egyik szolga, aki próbálta félrelökni az uralkodóját, de egy fejébe fúródó fémcsőr megállította a mozdulatban. A hegye felsértette a helytartó halántékát. Edward kardjával mérgében átvágta két, homlokát törölgető szolga torkát.
Hogy nem vagytok képesek megvédeni engem?! Védelmi alakzatba! – üvöltötte, miközben a jármű leghátuljába húzódott. – Ha bejutnak az agyamba, végem van! – tette hozzá magában. – Lehet, hogy már ezzel is…? Nem, az kizárt! – vetette el a gondolatot, azonban a félelem már befészkelte magát a helytartó szívébe, és innentől kezdve lassan emésztette akaraterejét. – Védjetek meg, az életetek árán is! – adta ki a parancsot. Szükségtelenül, mert már aktiválták az égtörőről leváló fullánkokat, amik útnak engedték parazitavírusaikat, percek alatt hatástalanítva a támadókat.

A helytartó égtörője öt óra körül irányíthatatlanul landolt a kijelölt leszállóplatformon, nem egy járművet összetörve kényszerleszállás közben. Montgomery már várta az embereivel, ahogy azt a szokás megkövetelte. A tábornok kezében díszes maszkot tartott, amit az urának készült átadni. Edward kiszállt a megviselt járműből, és önkéntelenül megdörzsölte a karcolást a halántékán, mire a felé közeledő Montgomery gúnyosan elmosolyodott, és így szólt: − Látom, a lázadók már megint majdnem elkapták, helytartó uram.
Hogy merészelsz így beszélni Edward-samával?! – kiáltotta a védelmi osztag vezetője.
Hagyd csak, Motoi! − Edward kilépett a testőr takarásából. − Különben is, ez semmiség – mutatott hanyagul a homlokára, de válasza ellenére hajával eltakarta a sérülést. Gondolatban hálát adott annak, hogy a támadás után valamelyest sikerült rendbe szednie magát és átöltöznie az égtörőben, így szinte csak ez az apróság emlékeztette arra, hogy az életére törtek. De Montgomerynek ez is elég volt, hogy pimasz megjegyzést tegyen, ahogy mindig. Ez ellen nem tehetett semmit, hiszen a tábornok is a király támogatását élvezte, így akár akarta, akár nem, vele kellett dolgoznia.
Ahogy gondolja. Szeretne felfrissülni, mielőtt elkezdődne a bál? – ajánlotta fel a tábornok. – Azt a pár órát kellemesen is eltölthetjük.
Maga mindig kitalálja a gondolataimat, Montgomery. Ez alkalommal mit tartogat nekem?
Az erőd három legcsodálatosabb gésáját, akiket montgomery-i nővérekként is ismernek.
Ó, már hallottam róluk. Ők a legszórakoztatóbb felfedezettjeid – élénkült fel a helytartó. – Vezess hozzájuk. Rám férne a gondoskodás. – Edward most először a nap folyamán úgy érezte, megütötte a főnyereményt. Yumi, Yume és Yunia Új-Japán három leghíresebb szórakoztatója volt, és most egész este csak az ő parancsait lesik majd. Három lassan hervadó virág a vérzivataros világban, akik ma este csak neki nyílnak.
Tessék, a maszkja, helytartó úr – adta át a tábornok egy mély meghajlás kíséretében. Edward magára öltötte a kicune[3] álarcot, majd elindultak az épületbe. A bejárat egy fogadócsarnokba nyílt. − Erre tessék, nagyuram – vezette Montgomery a csarnokból jobbra nyíló hosszú folyosóra. A helytartó intett a kíséretének, és a menet megindult a szórakozások tárházát nyújtó terem felé. A falakat a brit uralkodóház nemeseinek és tábornokainak portréi borították, amik a falakból áradó kék fénybe vesztek, kivéve a folyosó végi ajtó fölött lógó festményt, mely magát Edwardot ábrázolta, és a leghatalmasabb volt az erődben, ezzel is a helytartó uralmának nagyságát hirdetve.
Kíváncsi vagyok, ma milyen szórakozást nyújt a híres Ao[4]. – Új-Japán ura megállt Montgomery Londontól Új-Tokióig híres terme előtt, ahol bármi megtörténhetett, és csak kevesen élvezhették gyümölcseit.
A terem belseje szintén kékben úszott. A fények, díványok, fotelek, az ablakokon lógó nehéz bársonyfüggönyök, az asztalok, de még a szolgák ruhája is, akik rögtön kínálni kezdték Edwardot mindenféle szemnek és szájnak kellemes étekkel. A helytartó néhány korty és falat után nem győzte elküldeni a túlbuzgó szolgálókat.
Tény és való, hogy Új-Japán összes étkét és italát felvonultatod nekem, Montgomery, de nem ilyen szórakozásról volt szó – panaszkodott a férfi, és levetette magát a legnagyobb kanapéra a teremben, a tábornok pedig a mellette lévő fotelben foglalt helyet. – Lássuk azokat a nővéreket!
Ahogy óhajtja, uram, de ajánlom, hogy ne egyszerre hívjuk be őket, mert akkor gyorsan vége lenne a mókának – somolygott Montgomery sejtelmesen. Megvárta, amíg Edward bólint, majd hangosan így szólt: − Yumi, lépj elő! – Szavaira kinyílt egy oldalajtó, amin belépett a legidősebb nővér. Büszke, egyenes tartásával, sötétkék, ezüstmintás kimonójában úgy festett, mint egy londoni úri hölgy. Egyenesen megállt a helytartó előtt, tekintete határozottan az övét kereste.
Először szeretném hallani a hangodat. Beszélj hozzám! – parancsolta Új-Japán ura.
A nő ajkai megremegtek, arcán sötét grimasz futott át, majd kitört.
Azt képzeled, mindenki dicsőít téged, mindenki imád téged, de néped kiirtásával nem győzhetsz! Nem, ha vérszag árad termeidben! Helytartó, te tetted ezt! – Halomba dobált, megcsonkított holttestek képei törtek elő a gésa csuklóján függő apró holokészülékből. Edward először megkövülten meredt a mészárlás képeire, de hamar lerázta magáról az iszonyatot.
Vigyék a megsemmisítőbe! – intett a szamurájoknak. – Mit jelentsen ez, Montgomery?! Azonnal magyarázatot követelek! – Felpattant és a Montgomery fölé tornyosult.
A tábornok hátrahőkölt, kezét védekezőm emelte maga elé. − Nyugodjon meg, nagyuram. Én magam sem értem a dolgot, Yumi eddig egy kezesbárány volt – rázta a fejét tanácstalanul. – Talán a legkisebb a kedvére tehet. Ő még nagyon fiatal, nem ronthatta el semmilyen politikai nézet vagy a széthúzás, és nem mellesleg gyönyörűen szaval – hízelgett Montgomery.
A helytartó karba tett kézzel visszaült, és már nyugodtabban így szólt. − Rendben. Lássuk!
Yunia!
A belépő fiatal teremtés nem volt olyan finom megjelenésű, mint a nővére, sőt, az előkelő leplek, bútorok között szinte már esetlennek hatott a megjelenése.
  Halljuk, te mit tudsz nekem mondani. Beszélj! – vágta oda Edward durván. Kezdte elveszíteni a türelmét, ujjai eszeveszett sebességgel doboltak a karfán, de még így is alig tudta fékezni magát.
Lágyan kél az esti szél Szumida folyó[5] felé; árvák és özvegyek panasza nyög belé. Lányok ne szüljetek rabot, anyák ne szoptassatok! – Edward intett, és Yuniát is elhurcolták a testvére után.
Mielőtt még bárki reagálhatott volna, előlépett a középső nővér.
Népünk a gyásztól szenved, de te szórakozást és örömöt vársz, Eduárd! Tudd meg, nincs a népünkből olyan, aki nevedet dicsőítené!
El vele! Pusztuljon az összes gésa, aki ellenem van! – A katonák azonnal elindultak végrehajtani a parancsot. Reggelre ötezer gésa vérét ontották, de egy se tudta kimondani, hogy éljen Edward.


Új-Tokióba visszatérve Edward bezárkózott a tornyába, és meghagyta mindenkinek, hogy a két őr kivételével csak akkor léphetnek a lakosztálya folyosójára, ha hívatja őket. A vérbe fulladt bál és az újabb népirtás nyomán kitörő felkelés nem volt az ínyére, de az igazi baj nem ez volt, hanem a három halott nővér emléke, akik se éjjel, se nappal nem hagytak nyugtot neki.
Anya ne szülj…
Szenved a nép…
Vérszagra gyűl…
Hallotta most is a három egymás után felszólaló hangot.
Ki van ott? – Kiugrott az ágyból, és kirántotta katanáját[6], amit a behódoló szamurájok vezetőjétől kapott, még a beiktatásakor. – Mondtam, hogy senki ne jöjjön erre a folyosóra! – csörtetett az ajtóhoz.
Nincs itt senki, Edward-sama – hallatszott az egyik őr hangja az ajtó túloldaláról.
Hazudsz! – tépte fel az ajtót a helytartó.
Nem, uram! Nézze, uram! – próbálta a fiatal szamuráj a zavarodott tekintetű uralkodónak megmutatni, hogy üres a folyosó, de az nem figyelt rá. – Ura… − kezdte volna újra, de mire a szó végére ért volna, a feje a szőnyegre hullt.
A másik szamuráj rémülten hátrált a folyosó túlvége felé. Mielőtt azonban elérte volna, egy tucatnyi társa jelent meg mögötte, élükön a vezetőjükkel.
Uram, a felkelők betörtek a palotaudvar… − A szamuráj megakadt, amikor meglátta a lefejezett hullát. − Mi történt itt? – kérdezett rá, mikor felismerte egyik fiatal alárendeltjét.
Azt hittem, ellenség – hazudta Edward szemrebbenés nélkül.
Nem csodálom, uram, nagy itt a zavar – hagyta helyben a szamuráj. – Azért jöttünk, hogy biztonságos helyre kísérjük.
A szobámban maradok, maguk meg intézzék el a söpredéket – intett a kezével türelmetlenül, miközben másik kezével letörölte a homlokára kiütköző izzadtságot.
De, uram, ez…
Menjenek! Ez parancs! – vágott el minden ellenkezést a helytartó.
Igenis, Edward-sama!
A szamurájok elsiettek, Edward pedig bezárkózott a szobájába, mit sem törődve az egyre közelebbről hallatszó csatazajjal. A lakosztálya étkezősarkába készült menni, hogy egyen valamit, mire egy hang megszólította:
Vágja meg az ujját! – Edward saját magát is meglepve tette, amit a hang mondott. Döbbenten kapta arra a fejét, ahol a beszélőt sejtette. Az erkély ajtajában Montgomery állt. A robbanások fénye baljóslatú aurát kölcsönzött a tábornoknak.
Mit jelentsen ez? – mutatta fel az ujját. − Hogy jutott be ide?
Az előbbi egyszerű. Az utóbbi… hamarosan nem fog számítani – húzta el a szavakat Montgomery.
Hogy érti ezt? – hátrált pár lépést Új-Japán ura. A félelem lassan elhatalmasodott az arcán, keze megremegett.
Megmutatom! Vágja meg a bal karját! – Edward ismét tette, amit mondott, és hosszú vágást ejtett a bal alkarján.
Mit tett velem?! – A helytartó kardját eldobva tántorodott az étkezőasztalnak jobbjával a sebet szorongatva. Elborzadva bámulta a karján végigfolyó vérpatakot, miközben újra megszólaltak a baljóslatú hangok.
Vérszagra gyűl… − hallatszott a legidősebb nővér hangja.
Haha! Hová bújtatta a nőt? – követelte a választ, őrületben hajló tekintettel nézve a valaha volt legjobb embere önelégült arcára. Nem tudta elhinni. – Elárultál engem?!
Ne szoptass…
Ah! Haha! Már tudom! Maga csinálja! Ez csak egy felvétel! – mutatott Montgomeryre.
Szenved a nép…
Ne! Kapcsolja ki! – kiáltotta Edward kezét a fülére szorítva.
Még mindig nem jött rá? Ezek a hangok a fejében szólnak. Pontosabban az agyából – válaszolta ridegen a tábornok.
Az agyamból? – A helytartó arcát elöntötte az iszonyat és a felismerés.
Á, látom, kezdi felfogni végre – húzta el a száját Montgomery.
Nem, az lehetetlen! – próbálta Edward még mindig tagadni a nyilvánvalót, rettegve bámult a tábornokra.
De bizony! Tudom, mi van az agya helyén – jelentette ki diadalittasan az áruló.
Mi… Mit tett? É… És hogyan? – roskadt a padlóra Edward teljesen megsemmisülten.
Erre sem jött még rá? – A néma rémület a helytartó tekintetében mindennél ékesebben mesélt. – Még mindig ott viseli a nyomát a homlokán.
A tori csőre? Vírus volt?
Látom, kapiskálja már. Meghekkeltük az agyát.
Az az átkozott gépmadár! – tört ki Edwardból a kétségbeesés. – Azért jött, hogy megöljön.
A nővérek már megkezdték a munkát – hangsúlyozta ki a nővérek szót a tábornok.
Hogy jön ide a másik három áruló? – horkant fel, egy pillanatra elfeledkezve az őt fenyegető problémáról, hogy aztán még mélyebb kétségbeesésbe zuhanjon Montgomery következő mondatától.
A tori csak bejuttatta a vírust, de a nővérek kellettek, hogy aktiválják.
Úgy ért…? – akadt el a helytartó szava, mikor végre teljes egészében felfogta, mi vár rá.
Igen, én rendeztem meg az egészet. Tíz évembe telt, mire rájöttem a titokra, és egy tökéletes tervvel tudtam előállni. Ma este maga elpusztul, és én fogok uralkodni az ország felett! – Ez a magabiztosság egy utolsó ellentámadásra sarkalta Edwardot. Megragadta a kardját és minden erejét beleadva megindult a tábornok felé.
Te…! – Lendítette felé a pengét, de egy robbanás, mely kiszakította az erkélyt és az ablakot, a földre lökte. Montgomery csak egy kissé ingott meg, majd pár lépéssel átszelte a köztük lévő távolságot, és a helytartó fölé tornyosult. Edward az elgurult kardja után tapogatózott, de a másik férfi a kezére lépett.
Arra már nem lesz szüksége – szólt, majd ellépett tőle. – Ugorjon ki az ablakon! – adta ki a végső parancsot.
Edward izmai megremegtek, még pár pillanatig küzdött a végzete ellen. Úgy látszott, képes kitörni, de aztán a lába megindult az ablak felé, és ugrott. Zuhantában hallani vélte Montgomery nevetését, és látta a robbanásokat, aztán már semmi sem jutott el a tudatáig, mert agya kisült, mielőtt teste szétroncsolódott volna az aszfalton.



[1] madár
[2] Tiszteletet kifejező megszólítás a magasabb rangú személyek megnevezésére.
[3] róka
[4] kék
[5] Tokió folyója
[6] japán kard




----

Köszönöm, hogy végigolvastad a bejegyzést! Ha tetszik, amit itt találsz, feliratkozhatsz a blog rendszeres olvasói közé, illetve követhetsz e-mailen is, hogy ne maradj le a további bejegyzésekről. További tartalmakat találhatsz Facebookon, Instagramon és Twitteren is!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kövess E-mailen is!