Kae Westa: Napsötét

Jó pár művét olvastam már az írónőnek, amikből eddig azt szűrtem le, hogy abban a fantasy szegmensben, amiben ír, az jól áll neki, és jól is csinálja. Ezért ennek a könyvnek is úgy indultam neki, hogy ismét kapok egy jó Kae Westa szerzeményt, és nagyon szeretni fogom. Ez részben így is lett, más szempontból meg nagyon nem lett az én könyvem, így némiképp csalódás is volt.

Ami az eddigi írásainál nagyon jó volt és itt is jó, ezek a karakterek. Agrodé, Vrudla, Szelihé és az Alkotók mind-mind szerethetők, de ami a legfontosabb, hogy látszik, az író nagyon szerette a karaktereit, és ez az, amit nagyon szeretek abban, ahogyan ír.

A megvalósítással voltak gondjaim, pontosabban főleg két dologgal: a visszaemlékezésnek álcázott töméntelen mennyiségű, egy tömbben hagyott expozícióval, amik ráadásul végig dőlt, bolhabetűvel voltak szedve, emiatt nehézkes volt olvasni és a töméntelen mennyiségű ismétléssel, amik „eposzi jelzőként” akartak az egyes karakterek tekintetében funkcionálni, de valahogy túl soknak érződött. Mert míg például az Odüsszeiában működött itt nálam nagyon nem.

Ehhez kapcsolódóan az nagyon tetszett, hogy a történet hangulata és a világfelépítés bizonyos részei, gondolok itt az Alkotókra, A szilmarilokra emlékeztetett, ami az egyik kedvencem Tolkien munkásságából. Ezzel egyáltalán nem is volt baj, illett az alapelgondoláshoz. Amikor azonban ehhez hozzájött a görög drámákból/eposzokból ismerős túlcizellált vergődés a hősök részéről, akkor kissé romlott az összkép. Ehhez kapcsolódóan felütötte a fejét a túldíszített, eposzi, régies nyelvezet, ami ugyan választékos volt, és alapvetően illett a történethez, de az írónő nagyon túltolta. A másik dolog a már fentebb emlegetett ismétlések. Az egyik ilyen, ami nálam tartja a negatív csúcsot: „Vrudla leszegte a fejét, a térdéhez érintette a homlokát. Tűzarany haja előreomlott, eltakarta az arcát…” Ez annyira sokszor szerepel ebben az alig több mint háromszáz oldalas regényben, hogy a végére csaknem szó szerint megjegyeztem, és ezzel együtt nagyon untam. Értem a funkcióját és a szándékot is, de nagyon soknak éreztem, és egy kortárs fantasyben elavultnak is tartom ezt az eszközt.

Áttérve a pozitívumokra, ami a legjobban tetszett az a karakterábrázolás, de főleg, ahogy a szerző hozzáállt a karaktereihez. Érződik az egész művön, hogy nagyon szereti a karaktereit, és ez rám is átragadt. A főbb karakterek közül mindegyik szerethető valamiért, de a mellékkarakterek is kedvelhetőek. A legfontosabb jellemzője az összes karakternek, hogy átérezhetőek. Az Alkotóktól kezdve Vrudlán át Agrodéig mindegyiküknek érhető a motivációja, a tettei, érzései, vágyai. Talán a legjobban Vrudlát kedveltem meg, ő a legesendőbb, és a végére ő változik a legtöbbet.

A karaktereken túl, ami még nagyon el lett találva az a történet alapkoncepciója. Egy emberek előtti világ, amit az Istenek (Alkotók) uralnak, és folyamatosan hozzák létre az alkotásaikat. Szinte minden természeti képződménynek van megszemélyesítője, akik igazgatják az élővilágot. Ennél többet nem is írnék róla, mert túlságosan spoiler lenne, csak annyit tennék hozzá, hogy tetszett ez az elgondolás, ami ugyan a későbbiek során csorbul, de mégis az egyik erőssége a regénynek.

Kae mindig egyedien nyúl hozzá a fantasyhoz, így aki szereti az újszerűbb elgondolásokat, annak tetszhet ez a könyv, de mindenképp számolni kell a hibáival is.

Értékelés: 3

----

Köszönöm, hogy végigolvastad a bejegyzést! Ha tetszik, amit itt találsz, feliratkozhatsz a blog rendszeres olvasói közé, illetve követhetsz e-mailen is, hogy ne maradj le a további bejegyzésekről. További tartalmakat találhatsz Facebookon, Instagramon és Twitteren is!