Kae Westa: Napsötét

Jó pár művét olvastam már az írónőnek, amikből eddig azt szűrtem le, hogy abban a fantasy szegmensben, amiben ír, az jól áll neki, és jól is csinálja. Ezért ennek a könyvnek is úgy indultam neki, hogy ismét kapok egy jó Kae Westa szerzeményt, és nagyon szeretni fogom. Ez részben így is lett, más szempontból meg nagyon nem lett az én könyvem, így némiképp csalódás is volt.

Ami az eddigi írásainál nagyon jó volt és itt is jó, ezek a karakterek. Agrodé, Vrudla, Szelihé és az Alkotók mind-mind szerethetők, de ami a legfontosabb, hogy látszik, az író nagyon szerette a karaktereit, és ez az, amit nagyon szeretek abban, ahogyan ír.

A megvalósítással voltak gondjaim, pontosabban főleg két dologgal: a visszaemlékezésnek álcázott töméntelen mennyiségű, egy tömbben hagyott expozícióval, amik ráadásul végig dőlt, bolhabetűvel voltak szedve, emiatt nehézkes volt olvasni és a töméntelen mennyiségű ismétléssel, amik „eposzi jelzőként” akartak az egyes karakterek tekintetében funkcionálni, de valahogy túl soknak érződött. Mert míg például az Odüsszeiában működött itt nálam nagyon nem.

Neil Gaiman: Északi mitológia

Gaiman nevével először a Sandman képregények kapcsán találkoztam, és már ott megmutatkozott az, hogy jó mesélő, valamint az, hogy jól állnak neki a gúnyolódó, okos karakterek. Ott a Halál, itt Loki. Már régen érlelődött, hogy képregényen kívül mást is olvassak a szerzőtől, és végül az Északi mitológiára esett a választásom, ami kitűnő választás volt kezdésnek.

Mondhatni a legjobb “kapudrog” volt Gaiman hosszabb történeteihez, amit csak választhattam. Ismert mitológiai történeteket dolgozott fel, gyúrt egységgé a saját stílusában. És abban mutatkozik meg az író igazi erőssége, hogy egy ismert történetet is a saját képére tudott formálni. Nem csak a skandináv mitológia agyonrágott eseményei tűntek elő a sorok közül, hanem Gaiman saját, egyedi felfogása, az, ahogyan ő maga látja ezeket a mitológiai eseményeket, alakokat. Nem könnyű dolog úgy írni ismert dolgokról, hogy ne csak az legyen érdekes, hanem a mögötte lévő ember, az alkotó is. Az Északi mitológia esetében szerintem ez sikerült.