2017. július 14., péntek

Egy újjászületés lépései



Egy újjászületés lépései


Katt. Patt. Katt. Patt.

A drótszálak szakadtak, ahogy a drótvágó egyenként pattintotta szét az alagút bejáratának darabjait. Két elemlámpa fénye világította meg a kesztyűbe bújtatott dolgos kezeket, amik precíz nyisszantásokkal hántották le a drótot a keretről. Az alak mögött két izgatott fiatal lélegzetvétele hallatszott, meg a téli szél süvített rendületlenül. Az egyikük megunta a várakozást, és kirobbant belőle a feszültség.

− Meddig tart még? A végén még ide fogunk fagyni – förmedt a dróttal bajlódóra a türelmetlen, húszas évei elején járó egyetemista fiú.

A mellette álló lány csak a szemét forgatva nézett rá, a dolgozó társuk azonban nem hagyta szó nélkül a kifakadást.

− Ha ennyire sietsz, akkor talán csinálhatnád te, de ti történészek még egy egyszerű dróthálón se tudtok átjutni, ha nincs ott valaki, aki átvágja. Nem igaz, Norbi? – Az idősebb férfi gúnyosan mosolyogva hátranézett, a másik meg csak grimaszolt rá.

− Ugyan már, Jani, ne szívd mellre – csitította az idősebbet Eszter. – Hiszen téged is érdekel, mi rejtőzhet a Vár alatt.

Ez hatott, mert a férfi morogva elfordult tőlük, és folytatta a vagdosást. A lány mosolyogva nézte Janit, aki a bátyja egyik barátja volt, és akiről tudta, hogy él-hal a történelemért, főleg a magyar múlt titkai izgatták, ezért jött el velük a budai várhoz, hogy bejuttassa őket a katakombákba. Egyszerű dolga volt, hiszen a Vár felújítási munkálatait végző brigádban dolgozott, így a térkép alapján tudta, merre van a lezárt terület, ahová még az építkezés dolgozójaként sem léphetne be, de ez nem tartotta vissza attól, hogy behatoljon, és magával hozza a két kíváncsi történésztanulót is. Együtt sokkal izgalmasabb volt a felfedező út.

− Kész – szólalt meg pár perccel később Jani. Norbi és Eszter lelkesen mentek közelebb, miközben a férfi eltette a drótvágót, és a táskát a fal mentén lévő mélyedésbe rejtette, majd ő is elemlámpát vett elő, és másik kezében a térképpel előrement. – Erre – mutatott jobbra pár perc térkép tanulmányozás után.

Körülöttük kopott, évszázados falak magasodtak, a járat egyre jobban szűkült, mígnem már le kellett hajolniuk, hogy tovább tudjanak menni, végül pedig már muszáj volt négykézlábra ereszkedniük.

− Biztos, hogy jó az a térkép? – kérdezte Norbi fintorogva.

− Biztos – válaszolt rá Jani morogva. – Mindjárt ott vagyunk.

És valóban. Ahogy átjutottak egy különlegesen szűk részen, egy szélesebb járatba érkeztek. A lámpáikkal megvilágították a falakat, a két férfi hátrahőkölt, Eszter pedig felsikoltott. A falba ágyazódva emberi koponyák és csontok sorakoztak, egymásra rétegezve.

− E… Ez egy sírbolt – nyögte a lány. – Azt hittem, a leírások túloznak.

Norbi válaszolni akart, de Jani kiáltása megakasztotta.

− Ezt nézzétek! – A két fiatal odarohant a férfihoz.

− Ez nem csak egy sírbolt – szólt Norbi, amikor meglátta a falba vájt hálófülkéket. – Itt aludtak. – A két férfi tanulmányozni kezdte a fülkéket és a lakószobákat, de a lányt nem túlzottan kötötték le az egyszerű helyiségek és berendezési tárgyak, ő különlegesebbre vágyott.

Eszter továbbindult, és hamarosan meg is találta, ami igazán érdekelte. A falakra és a plafonra festve különböző jeleket és rajzokat talált. Annyira lenyűgözte a látvány, hogy észre sem vette, hogy közben eléggé eltávolodott a többiektől, és a járat jócskán kiszélesedett. Körbevilágított a teremben. Itt a rajzok még gyönyörűbbek és színesebbek voltak, ezt a többieknek is látniuk kellett. Indulni akart, hogy szóljon nekik, de akkor valami elkezdte vonzani a terem másik vége felé. Próbált küzdeni ellene, de az a valami vagy valaki egyre jobban a bűvkörébe vonta. Annyi ereje azért még volt, hogy meginduljon abba az irányba, amerről jött, de a járatból morgás hallatszott, majd ugatás, aztán a barátai kiáltása. Megtorpant.

− Norbi! Jani! – kiáltotta kétségbeesetten, de aztán a szava elakadt, amikor megérezte, hogy árnyak mozognak a sötétben. – Ki vagytok? És mit akartok? Mi történik a barátaimmal? – kérdezte kapkodva, miközben a sötétségbe világított.

Egy férfire esett a lámpájának fénye, nem tudta rendesen kivenni az arcát, mert a haja félig eltakarta. Mögötte két másik férfi tartott felé, akik fáklyát tartottak a kezükben. Mind hárman nyugodtan közeledtek hozzá, ő pedig hátrálni kezdett.

− Mi… Mit akartok tőlem? – kérdezte remegő hangon, és reszkető lábakkal hátrálni kezdett, de beleütközött valakibe, aki lefogta a kezét. – Eresszen! – kapálózott, de a fogvatartója meg sem rezdült, szilárdan tartotta.

A lány kezéből kiesett a lámpa, de a két fáklya fénye eléggé bevilágította a termet ahhoz, hogy szemügyre vegye a támadóit. Az, akit percekkel ezelőtt meglátott, pár lépésre állt meg tőle, végignézett rajta, tanulmányozta, aztán hirtelen előrelépett, és a társa segítségével lerángatta róla a kabátot és a pulóverét. A lány dideregni kezdett, de a férfi nem törődött vele, hanem újfent csak nézte, majd bólintott, mintha megbizonyosodott volna valamiről. A mozdulattól meglibbent hosszú szőke haja, és Eszter ismét megérezte a vonzást; a férfi hívta, szólította magához.

− Gyönyörű vagy – sóhajtotta, a hangja selyem zizegéseként hatolt a lány fülébe. – Akarlak! – A férfi Eszter nyakára hajolt, beleszagolt a bőrébe, elégedetten mordult, szinte már dorombolt.

− Mi történt a barátaimmal? – próbálkozott a lány remegő hangon, hátha most választ kap a kérdésére.

− A kutyák elkergették őket, nem lett bajuk. Nem jó a vérük, ők nem fontosak, csak te vagy fontos – nézett a szemébe a férfi.

Íriszei vörösek voltak, arca sápadt a fáklyafényben, földöntúli aura vette körül. Eszter pupillái kitágultak, nem hitt a szemének. Egy olyan létforma állt előtte, amit addig csak filmeken látott, amiről csak könyvekben olvasott. Egy vámpír volt az.

− Ez nem lehet igaz.

Mintha a férfi kitalálta volna a gondolatait, elmosolyodott, ami láthatóvá tette tűhegyes szemfogait.

− De igaz. Mit gondoltál, hogy a hatóságok omlásveszély miatt zárták le a járatokat? Nem. Félnek ide lejönni, nem tudják, mi van itt, de félnek, és ez pont kapóra jön nekünk, ahogy a magadfajta kalandvágyók is. Ritkán ugyan, de előfordul, hogy ölünkbe pottyan a tökéletes alany, és nem kell keresnünk.

− Mi… Mit akartok tőlem? – suttogta rémülten a lány.

− A mester azt akarja, hogy te legyél az új tagja a klánunknak – szólalt meg a férfi, aki még mindig a lányt fogta, mély hangja megnyugtatóan hullámzott végig Eszter gerincén.

A lány szemei kitágultak, amint elértek a tudatáig a szavak, teste megfeszült, el akart futni, de a csapda bezárult. Nem tudott sehová sem menekülni, mert erősen tartották, és a szőke férfi ismét a nyakára hajolt. Az arany szálak csiklandozták az arcát, a férfi légzése pedig ingerelte, teste reagált a másikra, izgalomba jött, pihegett, mint egy kismadár. Akarta. Akarta, hogy megtörténjen. És meg is történt. A hegyes szemfogak először csak tapogatóztak a nyaka érzékeny felületén, majd megállapodtak, és egy határozott mozdulattal áttörték a bőrt. Vér árasztotta el a vámpír száját, nyelte a meleg nedűt, egy pillanatra elkapta a vágy, hogy kiszívja mindet, de aztán visszafogta magát, elhajolt Eszter nyakától, és elégedetten nyalta körbe a száját. Addigra a lány már ernyedten lógott a másik vámpír karjában. Eszter nem tudta, hol van, mi történik vele, csak halkan nyöszörgött. Már nem értette a szavakat, amit az ismeretlen vámpír mormolt, mert időközben elragadta a zavaros semmi.
***



Fájdalom. Lüktetés. Nyilallás. Fájdalom.

Ezek a váltakozó érzetek töltötték ki a tudatát, ahogy lebegett a sötét, anyagtalan forróságban.  Égtek az ujjhegyei, az ínye, és a szemei, nem tudta kinyitni őket. Szomjas volt, meg akarta szüntetni a forróságot, de képtelen volt megmozdulni, annyira zsibbadt, húzódott mindene. Átalakult. Hangokat hallott, beszélgetéseket, amik olyan élesen tolultak az agyába, mintha mellette történtek volna. A másik problémát az erős vérszag jelentette, a vámpírok vért ittak, ünnepeltek, még a poharak koccanását is hallani vélte. Megpróbált összekuporodni, elbújni, de a mozdulattól felkiáltott, a gyulladt körmei a lábán és a kezén nem viselték jól a testhelyzetváltást.

− Azt hiszem, jobb, ha nyugton maradsz még egy kis ideig. – A szőke férfi hangja volt, az átváltoztatójáé, aminek hatására fájdalmai ellenére nehézkesen felült.

− Hol vagyok? – kérdezte Eszter rémülten.

− Még mindig a budai vár alatt, a klán rejtekhelyén, de ha pontosítani akarunk, akkor inkább a budai hegyekben vagyunk, ahová a titkos járatok elnyúlnak a föld alatt, de ez semmilyen térképen sincs rajta – tette még hozzá, amikor látta, hogy a lány teljesen elképedt, aztán folytatta. – Az udvariasság úgy kívánja, hogy bemutatkozzam. Almássy Ferenc vagyok, a budai vámpírklán vezetője. Szeretnélek üdvözölni a klánban, Balogh Eszter. – A férfi nevetségesen szertartásos volt, meghajtotta magát ültében, és felállt, mikor egy szolga jelent meg a szobában.

Eszter csak a nő belépésekor vette észre, hogy nincs ajtaja a helyiségnek, csak a boltíves bejárat látszott, ami szabad bejárást engedett a hálófülkébe. Viszont a mester nem hagyott sok időt arra, hogy ezen gondolkozzon, mert magához intette a szolgát, aki eddig az ajtónyílásban állt, és levette a nőnél lévő tálcáról a két kupát. Mikor látta a lány remegő kezét, odahívta a fiatal vámpírnőt, aki leült az ágy szélére, és itatni próbálta a lányt. De ő bizalmatlanul méregette a kupa tartalmát, míg aztán eszébe jutott, hogy még nem viszonozta a köszöntést, és félénken megszólalt.

− Honnan tudja a nevemet? – kérdezte elsőként.

− A kabátodban voltak az irataid – felelte a mester egyszerűen.

− Mi lesz most velem?

− Átváltozol teljesen vámpírrá. Ez egy pár napos folyamat, aztán edzeni kezdünk, hogy hozzászokhass az új életedhez. De most igyál, látom, szomjas vagy – intett Ferenc a kupa felé.

A lány beleszagolt, és megérezte a vér émelyítő illatát, amit eddig az egész helyen terjengő, hasonlóan tömény szagtól nem érzékelt. Próbaképpen belekortyolt, és rögtön érezte, hogy többet akar. Mohóm megitta a kupa teljes tartalmát, majd várakozva nézett a mesterre.

− Kaphatok még?

− Most legyen elég ennyi, mert hamarosan jön a kezelésed ideje.

− Milyen kezelés? – rémült meg Eszter.

− A szemed, a körmeid és az ínyed az átalakulás miatt erős gyulladásban vannak, ezért kamillás fürdőt készítettünk neked, meg lázcsillapító főzetet gyógynövényekből. Hamarosan jönni fognak, és segítenek neked, de most mennem kell. Várnak a többiek, akik téged ünnepelnek.

Ferenc nem várta meg, hogy a lány kérdezhessen, hanem a szolga kíséretében elhagyta a szobát. A lány pedig ottmaradt a kétségeivel, a hiányérzettel, amit a szülei és barátai hiánya jelentett. Tudni akarta, mi lehet Norbival és Janival. Keresik-e vajon? Vagy nem is hiányzik nekik? Elsírta magát, haza akart menni, de a lelke mélyén tudta, hogy azóta nincs visszaút, hogy betette a lábát a budai vár alá. Most már ide tartozik, még ha egy kis időbe is telik majd, hogy elfogadja, hogy beletörődjön a megváltozott helyzetébe. Hogy nem ember többé. Hogy halhatatlan, akin ezentúl nem fog az idő vasfoga. Mindezidáig ezt elképzelhetetlennek tartotta, nem hitt az ilyesmiben, de most itt volt előtte, vámpírok között volt.

Ahogy belelovalta magát, egyre kevésbé tudta a könnyeit megállítani, ami nem tett jót a szemének, mert a sós lé csípte a gyulladt, érzékeny íriszeket. A szemét dörzsölgette, mikor a segédei megjelentek.

− Ne dörzsöld a szemed – szólt rá egy idősebb vámpírnő szigorúan. Megjelenése tekintélyt parancsoló volt, barna haja magasan kontyba volt fogva, ami nemesebbé tette a megjelenését. – Azzal csak rosszabb lesz – folytatta kedvesebben. – Laura vagyok.

− Eszter.

A nő biccentett felé, közbe a másik szolgáló letett egy lavórszerű edényt a földre, az ágy mellé.

−  Ülj ki az ágy szélére, és tedd bele a lábad – parancsolta Laura. A lány engedelmeskedett, nem tehetett mást. A másik edényt az idős vámpír az ölébe tette. – Tedd bele a kezed. – Ezt is megtette, és felordított fájdalmában, mert bár amikor a lába érintkezett a kamillateával, az is kellemetlen volt, de a keze fájdalma már majdnem elviselhetetlen. – Ez még csak a kezdet – dünnyögte a nő, és várt.

Hamarosan egy harmadik szolga is megjelent, és egy kisebb edényt meg egy kupát hozott, majd az eddig türelmesen várakozó társa mellé állt. Laura a fájdalmasan nyöszörgő Eszterhez fordult.

− Először idd meg ezt, csillapítja a lázadat – közelítette a szájához a kupát, amit a lány a rossz íze ellenére is hálásan megivott.

Majd vártak, hogy a kamilla végezze a dolgát. Eszternek nem volt kedve beszélgetni, és Laura sem erőltette. Fél óra múlva aztán befejeződött kezének és lábának kezelése, de eztán jött a legnehezebb rész, a szeme és az ínye. A vámpírnő köpenye zsebéből fehér anyagdarabokat vett elő, majd elkezdte megmosni a lány szemét. Az fájdalmasan nyüszített, annyira fájt, de Laura nem hagyta annyiban. Mikor befejezte, Eszter fáradtan dőlt hátra az ágyon.

− Nyisd ki a szádat – kérte a nő, de Eszter a szája elé tette a kezét, és esze ágában sem volt megtenni.

Akkorra már az állkapcsa is sajgott, és hiába érezte, hogy a körmeinek és szemének használt, a száját nem akarta engedni, úgy érezte, nem bírná ki. Végül azonban csendes ellenállása hiábavaló volt, mert Laura erősebb volt nála, lefejtette az ujjait a szájáról, és szétnyitotta ajkait, elvégezte szemfogai bekenését, aztán intett a másik kettőnek, majd az edényekkel együtt szó nélkül eltűntek.

Ezek a kezelések naponta kétszer megismétlődtek, és körülbelül egy héten át tartottak. Addigra Laura sokkal kedvesebb lett a lányhoz, aki megtudta, hogy a mester őt nevezte ki az újonc egyik tanítójává. A nő ennek megfelelően sok mindent elmondott a vámpírokról, az átalakulásukról, amin keresztülmennek. Kezdetben nem hitt neki, de amikor először nézett tükörbe, megdöbbent. Hasonlított régi önmagára, és mégsem. Arca kissé átalakult, bőre fehér lett, szeme és ajka vörös. Szinte nem is ismert magára, de ugyanakkor tetszett neki a látvány; éteri volt, kortalan. Legyőzhetetlennek érezte magát.
***


Reccs. Ropp. Reccs. Ropp.

Törtek az ágak a cipője alatt, ahogy rohant az éjszakában. Üldözte a prédát a fák közt, látása kiélesedett, pontosan tudta követni a fürge test mozgását. Hihetetlen élmény volt, ahogy felszabadultan futott, olyan gyorsan, amit eddig el sem tudott képzelni. Úgy szökellt a havas avaron, mintha sima földön futna. A mókus felkaptatott egy fára, Eszter pedig minden nehézség nélkül mászott utána. Az állat fáradt, a lány pedig könnyedén utolérte, az első áldozata, az első sikerélménye vámpírként. Ahogy beleakasztotta a körmeit a mókus bundájába, mámoros örömöt érzett. Egy hatalmas ugrással a fa alatt termett, és büszkén mutatta a zsákmányt Laurának.

− Gratulálok! Igyál! Látom, alig tudod türtőztetni magad – nevetett a nő.

Eszter nem bírt várni tovább, rávetette magát a vergődő állat nyakára, és inni kezdett. Mámoros érzés járta át, ahogy az első prédájába harapott, először ízlelhette meg egy élő teremtmény vérét, ahogy az áldozat lüktet a kezében, és az ő kezében van az élete, őt táplálja a testéből elszivárgó éltető nedv. A préda kiszipolyozása után elégedetten törölte meg a száját.

− Gyorsan tanulsz – dicsérte meg Laura. – A mesternek valóban jó szeme van. Ha ilyen ütemben fejlődsz, hamarosan emberre is mehetsz.

A gondolat megriasztotta Esztert, elképzelhetetlennek tűnt számára. Megint a családjára és a barátaira gondolt, és arra, hogy soha többé nem mehet a közelükbe. Nem azért, mert félt, hogy megtudják, mi ő, hanem azért, mert attól rettegett, hogy nem bírja türtőztetni magát, és valamelyiküket kivérezteti. Nem mehetett a közelükbe, mert nem élte volna túl, hogyha megöli valamelyiküket. Inkább kiállt volna a tűző napra fényes nappal és elégett volna, minthogy megtegye.

Laura látta a lány tépelődését, de nem szólt semmit, nem volt mit mondania.


Eszter első embervadászatára másfél hónappal később került sor. Maga a mester kísérte el késő este a metróba. Az éjszakai járatok voltak ugyanis a legjobbak a vadászatra, mert kevés volt az utas, kevés a várakozó. Ferenc először a térfigyelő kamerák elhelyezkedését mutatta meg a lánynak, amiket sok év alatt jól kifigyelt a klán, megmutatta, hol a legérdemesebb elkapni az áldozatott. Mindent részletesen elmagyarázott, de Eszter látta, hogy a mester valamiért feszült. Aztán ennek is hamar rájött az okára. A fal takarásából észrevett három ismerős alakot. Bence, Jani és Norbi közeledtek, majd mentek el előttük. Utóbbiak a síró bátyját támogatták két oldalról, bár ők is nagyon letörtnek látszottak, így nem jött össze a vigasztalás. Őt gyászolták. Eszter arcán könnyek peregtek, de nem lépett oda hozzájuk, nem mehetett. Ferenc megvárta, amíg a három fiú felszállt az érkező szerelvényre, majd a lányhoz fordult.

− Csak azt akartam, hogy lásd őket. Nem hiszem, hogy jobban érzed magad tőle, de ennyivel tartoztam neked. – A mester elfordította a fejét.

Eszter abban a pillanatban öregnek látta, vénségesen vénnek, akinek nyomják a vállát a századok és a felelősség, de aztán a látomás elmúlt, és ugyanaz a vonzó szőke férfi állt előtte, mint annak előtte.

− Megbocsátok. Már rég megbocsátottam. Jobb nekik nélkülem. Mindig csak bajba kevertem őket – sóhajtott a lány. – Vadásszunk.

Mielőtt a mestere bármit is mondhatott volna, megindult egy fiú felé, de amint az meglátta, rohanni kezdett. Csuklyás fekete köpenye miatt biztosan ellenőrnek vagy tolvajnak nézte. Akármilyen gyors is volt, nem érte utol.

− Az emberek mások. Mozgékonyak, ruganyosak, hihetetlen az életösztönük – jutottak eszébe Laura szavai.

Meggondolatlanul cselekedett, és veszített. Már feladta, hogy elkapja a fiút, de aztán a fiatalemberrel szemben feltűnt a mester, és behúzta egy sötét folyosóra. Eszter követte őket. Mire rájuk talált, Ferenc már a vérét kortyolta, de mikor megérezte, hogy a lány is odaért, felkínálta neki a maradékot, de Eszter tiltakozott, nem volt az övé. Ferenc vállat vont, és tovább lakmározott. Eszter próbálta elrejteni sóvárgását, de nagyon nehezen ment. Minden porcikája a zsákmány vérére vágyott, de nem volt joga hozzá. Közömbösséget erőltetett az arcára, megvárta, amíg a mester végez, és aztán segített neki elrejteni a hullát.

Újabb áldozatra vártak. Közeledett az utolsó járat, így nem volt mát túl sok lehetőségük. Végül feltűnt egy fiatal nő. Alig lehetett idősebb Eszternél. Fülében fülhallgató volt, a lány kihallotta a trance szám dallamait, amire még pár hónapja egy egyetemi buliban ropta Norbival.

Megrázta a fejét, most nem gondolhatott erre, más feladata volt. Be kellett cserkésznie a prédát. A lány a laptoptáskáját igazgatta a vállán, és beállt két oszlop közé, pont a kamerák takarásában.

− Tökéletes – suttogta maga elé Eszter, és hangtalanul lopakodva megindult felé.

Mögé osont. A lány semmit sem hallott meg a vámpír közeledéséből, csak enyhén rázta a fejét a zenére, nem sejtett semmit, ezért a fejét ért ütés váratlanul érte. Eszter karjaiba omlott, aki bevonszolta arra a folyosóra, ahol előzőleg a mester szívta ki a fiú vérét. Éberre pofozta a lányt, látni akarta a rémületet a szemében, ölni akart. A barna tekintet rémülten fúródott a vörösbe, segítséget remélt, de csak azt kapta, hogy Eszter könyörtelenül befogta a száját, másik kezével pedig térdre kényszerítette, majd harapott. Nem tétovázott, csak egyszerűen áttörte áldozata nyakbőrét, és lakmározni kezdett. Száját elöntötte a meleg, élettől lüktető emberi vér, amihez foghatót még sosem kóstolt, és ami elbódította minden érzékét. Kiélvezte a fiatal élet minden cseppjét, addig szívta, amíg lehetett. Azokban a pillanatokban már nem számított a családja, nem jutott már az eszébe sem a síró bátyja, sem a gyászoló barátai, csak a préda létezett, csak az új családja, akik befogadták. Azokban a percekben minden értelmet nyert, és magában hálát adott Ferencnek, hogy kiválasztotta őt, érdemesnek találta az új életre.

A mester közben büszkén nézte gyermekét. Újra tanúja lehetett egy vámpír, egy élet újjászületésének, ami régen érzett örömmel töltötte el.
Egyéb információk a novelláról




----

Köszönöm, hogy végigolvastad a bejegyzést! Ha tetszik, amit itt találsz, feliratkozhatsz a blog rendszeres olvasói közé, illetve követhetsz e-mailen is, hogy ne maradj le a további bejegyzésekről. További tartalmakat találhatsz Facebookon, Instagramon és Twitteren is!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése