Szállni a darvakkal

Szállni a darvakkal

1946. májusát írtuk. Élénk madárcsicsergés szűrődött be a nyitott ablakon keresztül, amiben nem volt semmi szokatlan, kivéve, hogy ez az apró, fehérre mázolt, kórházi szoba egy kislány mindennapos szenvedéseinek színtere volt. Ugyanolyan törékeny és tehetetlen volt, mint akkoriban a sugárzás összes többi áldozata. Napok óta nem tudott már beszélni sem, arcának rezdülései mutatták, hogy még nem adta fel. Eddig.

A kislány szorítása egyre gyengült a mellette ülő édesanyja remegő kezén, aki a könnyeivel küszködött. De a kicsi már nem félt. Fájdalomtól ködös szemekkel még épp megpillantott egy arra szálló darucsapatot, s tudta, hogy egy pillanat múlva ő is velük repülhet.

----

Köszönöm, hogy végigolvastad a bejegyzést! Ha tetszik, amit itt találsz, feliratkozhatsz a blog rendszeres olvasói közé, illetve követhetsz e-mailen is, hogy ne maradj le a további bejegyzésekről. További tartalmakat találhatsz Facebookon, Instagramon és Twitteren is!

Négy fal közé zárva

Négy fal közé zárva

Fertőtlenítő szagú szoba, fehérre meszelt falak vették körül. A kisfiú pedig csak kuporgott az ágyon, órák óta egy helyben ült, és csak nézett maga elé.

Néha-néha bejött hozzá egy nővér, és megpróbálta felvidítani. Játékra hívta, de a kicsi nem reagált, már semmi nem érdekelte. Egy dolgot akart, kimenni, addig futni, míg bírja erővel, játszani a homokban, sivalkodni, míg a társai vízi pisztollyal locsolják.

De nem lehetett, a betegsége miatt négy fal között kellett maradnia. Hirtelen mozdult meg a zsibbadtságból. Mozdulatai nem egy fiatal léleké voltak, hanem egy megfáradt öregemberéi, ahogy a széket nehézkesen az ablakhoz tolta, áttaposva a félredobott játékokon.

----

Köszönöm, hogy végigolvastad a bejegyzést! Ha tetszik, amit itt találsz, feliratkozhatsz a blog rendszeres olvasói közé, illetve követhetsz e-mailen is, hogy ne maradj le a további bejegyzésekről. További tartalmakat találhatsz Facebookon, Instagramon és Twitteren is!