A
Történelmiregény-Írók Társasága 2019-ben egy újabb antológiakötettel
jelentkezett, amelyben 16 novella kapott helyet. Az írások időrendi sorrendben
következnek egymás után, az ókori Rómától egészen napjainkig, kisebb ugrásokkal
az időben.
A
főbb gócpontok idején több novella is játszódik, ilyenek voltak I. István és a
halála után következő zűrzavaros időszak (Soós
Tibor: Konstantinápoly a ködbe vész, Solymár András: Kelepce, Cselenyák Imre:
Gellért vértanúsága) vagy a II. Világháború és annak napjainkra is hatással
lévő következményei (Trux Béla:
Nyulacska, Izolde Johannsen: Lebensborn). Az erről a korszakról szóló
novellák különösen jól tükrözik a szerzők személyiségét és látásmódját, a
történelmi alakokról alkotott elképzeléseiket. Jó példák erre a Konstantinápoly a ködbe vész és a Kelepce című novella. Míg Soós Tibor
inkább egy nyugodt, visszahúzódóbb embernek festi le Imre herceget, addig
Solymár András inkább a harcos, irányító énjét ragadja meg. Ezeken kívül az
írások megemlékeztek a fontosabb törvénykezésekről, például a boszorkányok létezését
tagadó törvényről is (Bónizs Róbert: De
strigis vero quae non sunt). Emellett királyokról (Bányai D. Ilona: Az ajándék), egyszerű polgárokról, mindennapi
hősökről (Dr. Várkonyi Tibor: A Héttorony
őre), költőkről, oktatásügyi reformerekről, művészekről, tudósokról is – hogy
csak a legfontosabb témákat említsem.
A kötet
legnagyobb előnye pont ebből adódik: széles spektrumból merít, és lefedi
jóformán a történelem összes fontosabb eseményét. Mindig is szerettem a
történelmet, ezért ez a korok közötti utazás nagyon élvezetes volt számomra.
Sok kellemes emlék elevenedett fel a történelmi és az irodalmi tanulmányaimból
(Bakóczy Sára: Malvina aranyideje),
vagy éppen az érintőleges neveléstörténeti óráimból (Tapodi Brigitta: Kéz, fej és szív), de a kötet kielégítette az
alapvetően inkább természettudományos vénámat (Gál Vilmos: Asztaltársaság) is.
Amikor
Izolde Johannsen a figyelmembe ajánlotta a kötetet, azonnal feltűnt a cím:
Harcosok, Vértanúk, Boszorkányok. Ez a három szó – a történelmi korok múltidézése
mellett – meghatározza az alap kulcsszavakat, melyek köré a történetek épülnek.
Való igaz, a történetek szereplői e három embercsoport valamelyikéből kerülnek
ki, bár nem mindenhol szó szerint. Ezeket a történelmi alakokat olyan
oldalukról ismerhettük meg, amikre a szemelvényekből nem nagyon lehet
következtetni, hétköznapi emberekként. Még ha a köréjük kitalált események
néhol csupán fikciók is a fellelhető forrásokból összerakva, megtoldva a
szerzők elképzeléseivel. Ha részletesebben nézzük ezt a három kulcsszót, akkor
látható, hogy a szerzők különbözőképpen értelmezték őket. A harcosok egyes
történetekben szó szerint lovagokként, katonákként elevenedtek meg, de mások
kiléptek ebből az értelmezésből és hétköznapi hősökről írtak, akik a nemes
uraikat védték a törökök legrettegettebb börtönében, esetleg a nyelvújításért
vagy az oktatás fejlesztéséért küzdöttek (Tapodi
Brigitta: Kéz, fej és szív), vagy egyszerűen csak a családtagjaikat (Izolde Johannsen: Lebensborn) vagy éppen
az igazságot keresték. A vértanúk közül volt, aki tényleg feláldozta magát egy
szerinte jó ügyért, de volt olyan is, aki egyszerűen csak feladta a
költészetet, hogy ne támadják többé (Bakóczy
Sára: Malvina aranyideje). Aztán végezetül ott voltak a boszorkányok, akik
inkább az ármánykodás nagymesterei voltak, mint például a senkinek nem kellő
leány, aki házasságra kényszerített egy szerencsétlen legényt (Csikász Lajos: Legényfogó).
Ez
a sokféle írói hang és látásmód állt össze egy olvasmányos és érdekes kötetté,
amelynek minden története egy-egy különleges utazás. Hol keserédes, szomorú,
melankolikus, elgondolkodó, költői (Soós
Tibor: Konstantinápoly a ködbe vész, Bakóczy Sára: Malvina aranyideje, Hacsek
Zsófia: Swanswell), hol pedig vidám, humoros, tele helyzetkomikummal (Andy Baron: Megkopasztani egy istent,
Urbánszki László: Fogadó a Visongó Disznóhoz, Csikász Lajos: Legényfogó).
Ez a sok hangulat egyszerre jó és rossz. Jó, mert a történetek színesek,
sokféle érzelem van bennük, de rossz is, mert az egymás után következő sztorik
hangulata többször is taszítja egymást, ami miatt a teljes szöveg kohéziója
néhány helyen megbomlik. Szerencsére ez kevés helyen fordul elő ahhoz, hogy
zavaróvá váljon.
A
legtöbb novella nyelvezete nagyon szép, nem egy helyen szépirodalmiba hajló,
ami miatt nagyon jó volt olvasni őket, mert elmerültem a mondatok, a képek
szépségében. Emellett (főleg a humorosabb daraboknál) megjelent a bohókásabb
hangvétel, ami oldotta a halálról és vérről mesélő történetek közötti feszültséget.
Mindkét kategóriából kerültek ki kedvenceim. Előbbiből Soós Tibor: Konstantinápoly a ködbe vész és Izolda Johannsen: Lebensborn című novelláját, utóbbiból pedig Andy Baron: Megkopasztani egy istent és Urbánszki László: Fogadó a Visongó Disznóhoz
című írását emelném ki, mert ezen a négy íráson különösen jól szórakoztam,
illetve nagyon megmozgattak, megérintettek. A kedvencek mellett mindkét
kategóriában voltak számomra gyengébbnek érzett írások is. Ilyen volt Cselenyák Imre: Gellért vértanúsága és Csikász Lajos: Legényfogó című írása. Előbbinél
némileg rontott az összképen, hogy néhol kicsit vontatott volt, és leült, ahol
viszont beindultak az események, ott faltam a sorokat. Jobb lett volna egy kissé
egyenletesebbé tenni a szöveget. Utóbbinál úgy éreztem, mintha két külön
történetet olvastam volna, ahol az első lány története teljesen félbemaradt. A
történet eleje ilyenformán elhagyható lett volna, mivel azután kezdődött a
valódi, sokkal tetszetősebb történet.
A bejegyzés további része spoilereket
tartalmazhat!
