A
Történelmiregény-Írók Társasága 2019-ben egy újabb antológiakötettel
jelentkezett, amelyben 16 novella kapott helyet. Az írások időrendi sorrendben
következnek egymás után, az ókori Rómától egészen napjainkig, kisebb ugrásokkal
az időben.
A
főbb gócpontok idején több novella is játszódik, ilyenek voltak I. István és a
halála után következő zűrzavaros időszak (Soós
Tibor: Konstantinápoly a ködbe vész, Solymár András: Kelepce, Cselenyák Imre:
Gellért vértanúsága) vagy a II. Világháború és annak napjainkra is hatással
lévő következményei (Trux Béla:
Nyulacska, Izolde Johannsen: Lebensborn). Az erről a korszakról szóló
novellák különösen jól tükrözik a szerzők személyiségét és látásmódját, a
történelmi alakokról alkotott elképzeléseiket. Jó példák erre a Konstantinápoly a ködbe vész és a Kelepce című novella. Míg Soós Tibor
inkább egy nyugodt, visszahúzódóbb embernek festi le Imre herceget, addig
Solymár András inkább a harcos, irányító énjét ragadja meg. Ezeken kívül az
írások megemlékeztek a fontosabb törvénykezésekről, például a boszorkányok létezését
tagadó törvényről is (Bónizs Róbert: De
strigis vero quae non sunt). Emellett királyokról (Bányai D. Ilona: Az ajándék), egyszerű polgárokról, mindennapi
hősökről (Dr. Várkonyi Tibor: A Héttorony
őre), költőkről, oktatásügyi reformerekről, művészekről, tudósokról is – hogy
csak a legfontosabb témákat említsem.
A kötet
legnagyobb előnye pont ebből adódik: széles spektrumból merít, és lefedi
jóformán a történelem összes fontosabb eseményét. Mindig is szerettem a
történelmet, ezért ez a korok közötti utazás nagyon élvezetes volt számomra.
Sok kellemes emlék elevenedett fel a történelmi és az irodalmi tanulmányaimból
(Bakóczy Sára: Malvina aranyideje),
vagy éppen az érintőleges neveléstörténeti óráimból (Tapodi Brigitta: Kéz, fej és szív), de a kötet kielégítette az
alapvetően inkább természettudományos vénámat (Gál Vilmos: Asztaltársaság) is.
Amikor
Izolde Johannsen a figyelmembe ajánlotta a kötetet, azonnal feltűnt a cím:
Harcosok, Vértanúk, Boszorkányok. Ez a három szó – a történelmi korok múltidézése
mellett – meghatározza az alap kulcsszavakat, melyek köré a történetek épülnek.
Való igaz, a történetek szereplői e három embercsoport valamelyikéből kerülnek
ki, bár nem mindenhol szó szerint. Ezeket a történelmi alakokat olyan
oldalukról ismerhettük meg, amikre a szemelvényekből nem nagyon lehet
következtetni, hétköznapi emberekként. Még ha a köréjük kitalált események
néhol csupán fikciók is a fellelhető forrásokból összerakva, megtoldva a
szerzők elképzeléseivel. Ha részletesebben nézzük ezt a három kulcsszót, akkor
látható, hogy a szerzők különbözőképpen értelmezték őket. A harcosok egyes
történetekben szó szerint lovagokként, katonákként elevenedtek meg, de mások
kiléptek ebből az értelmezésből és hétköznapi hősökről írtak, akik a nemes
uraikat védték a törökök legrettegettebb börtönében, esetleg a nyelvújításért
vagy az oktatás fejlesztéséért küzdöttek (Tapodi
Brigitta: Kéz, fej és szív), vagy egyszerűen csak a családtagjaikat (Izolde Johannsen: Lebensborn) vagy éppen
az igazságot keresték. A vértanúk közül volt, aki tényleg feláldozta magát egy
szerinte jó ügyért, de volt olyan is, aki egyszerűen csak feladta a
költészetet, hogy ne támadják többé (Bakóczy
Sára: Malvina aranyideje). Aztán végezetül ott voltak a boszorkányok, akik
inkább az ármánykodás nagymesterei voltak, mint például a senkinek nem kellő
leány, aki házasságra kényszerített egy szerencsétlen legényt (Csikász Lajos: Legényfogó).
Ez
a sokféle írói hang és látásmód állt össze egy olvasmányos és érdekes kötetté,
amelynek minden története egy-egy különleges utazás. Hol keserédes, szomorú,
melankolikus, elgondolkodó, költői (Soós
Tibor: Konstantinápoly a ködbe vész, Bakóczy Sára: Malvina aranyideje, Hacsek
Zsófia: Swanswell), hol pedig vidám, humoros, tele helyzetkomikummal (Andy Baron: Megkopasztani egy istent,
Urbánszki László: Fogadó a Visongó Disznóhoz, Csikász Lajos: Legényfogó).
Ez a sok hangulat egyszerre jó és rossz. Jó, mert a történetek színesek,
sokféle érzelem van bennük, de rossz is, mert az egymás után következő sztorik
hangulata többször is taszítja egymást, ami miatt a teljes szöveg kohéziója
néhány helyen megbomlik. Szerencsére ez kevés helyen fordul elő ahhoz, hogy
zavaróvá váljon.
A
legtöbb novella nyelvezete nagyon szép, nem egy helyen szépirodalmiba hajló,
ami miatt nagyon jó volt olvasni őket, mert elmerültem a mondatok, a képek
szépségében. Emellett (főleg a humorosabb daraboknál) megjelent a bohókásabb
hangvétel, ami oldotta a halálról és vérről mesélő történetek közötti feszültséget.
Mindkét kategóriából kerültek ki kedvenceim. Előbbiből Soós Tibor: Konstantinápoly a ködbe vész és Izolda Johannsen: Lebensborn című novelláját, utóbbiból pedig Andy Baron: Megkopasztani egy istent és Urbánszki László: Fogadó a Visongó Disznóhoz
című írását emelném ki, mert ezen a négy íráson különösen jól szórakoztam,
illetve nagyon megmozgattak, megérintettek. A kedvencek mellett mindkét
kategóriában voltak számomra gyengébbnek érzett írások is. Ilyen volt Cselenyák Imre: Gellért vértanúsága és Csikász Lajos: Legényfogó című írása. Előbbinél
némileg rontott az összképen, hogy néhol kicsit vontatott volt, és leült, ahol
viszont beindultak az események, ott faltam a sorokat. Jobb lett volna egy kissé
egyenletesebbé tenni a szöveget. Utóbbinál úgy éreztem, mintha két külön
történetet olvastam volna, ahol az első lány története teljesen félbemaradt. A
történet eleje ilyenformán elhagyható lett volna, mivel azután kezdődött a
valódi, sokkal tetszetősebb történet.
A bejegyzés további része spoilereket
tartalmazhat!
A
novellákról részletesebben:
Andy Baron: Megkopasztani egy istent
Andy
Baron novellája intelligens humorral megírt, iróniával telitűzdelt történet. A
Brian élete ugrott be róla, főleg Antiokhosz selypítő beszéde miatt. A Monty
Python-hatást erősítette a beteg humor, ami mind a párbeszédekben, mind a
helyzetkomikum ábrázolásában tetten érhető. Miközben jót szórakoztam a
novellán, azért felsejlettek a Római Birodalom korára jellemző társadalom
motívumai és a berendezkedése, annak minden kellékével együtt. Az is tetszett,
hogy nem egy nagy hadvezér vagy uralkodó volt a főszereplő, hanem egy egyszerű
ember, egy szélhámos, ami által nem a harcok, háborúk, a politikai áskálódás,
hanem a mindennapi élet, az egyszerű ember boldogulása került a középpontba.
Érdekes volt ilyen szemszögből olvasni erről a korról.
Soós Tibor: Konstantinápoly a ködbe vész
Mindig
érdekelt a magyar történelem azon aspektusa, amit ez a novella feldolgoz.
Pontosan azért, mert nem sokat tudunk a témáról. Emlékszem I. István fiáról,
Imre hercegről csak keveset tanítottak a történelemórákon, és az a pár mondat
is ködbe vész a sok, nála sokkal jelentősebb történelmi alak mellett. Engem
viszont mindig is érdekelt, hogy milyen lehetett, ezért különösen örültem Soós
Tibor novellájának, mert az olvasó elé tár egy lehetséges változatot, ami elgondolkodtató
és el lehet rágódni a részletein. És van min! A novella ugyanis részletes és
jól kidolgozott, látszik rajta, hogy a szerzőnek sok a mögöttes tudása. A
stílus gördülékeny és olvasmányos, de mégsem ezek teszi kiemelkedővé, mert ezek
csak az alapját adják, hanem a választott szemszög. A kívülálló szemszöge,
akinek a szemén keresztül láthatjuk az akkori magyarságot, a társadalmi
viszonyokat és az udvari életet. Ettől vált a novella igazán hatásossá és
átérezhetővé, mert belecsempészett egy árnyalatnyi történelmi romantikát.
Solymár András: Kelepce
Újabb
Imre herceg-értelmezés, megtűzdelve egy kis északi mitológiával. Tetszett
Solymár András elképzelése, bírtam volna, ha így történt volna. A harci jelenet
és a fegyverek leírása pazar. Látszik, hogy a szerző otthon van a témában. A
stílus olvasmányos, jól olvastatta magát a szöveg. Olvastam volna még.
Cselenyák Imre: Gellért vértanúsága
Cselenyák
Imre jól megragad egy olyan helyzetet, ami leginkább a káosz és a nyugtalanság
időszakaként írható le a magyar történelemben. Méghozzá az I. István halála
utáni átmenetet, amihez Gellért püspököt tette meg főszereplőnek, az ő szemén
át láthatjuk az eseményeket. A történet nyelvezete különösen tetszett, illett a
korhoz és magához Gellérthez is. Ám néhol kicsit vontatott volt és leült, ami
rontott az összképen. Ahol viszont beindultak az események, és belendült, ott faltam
a sorokat. Jobb is lehetett volna, ha kissé egyenletesebb a szöveg.
Bónizs Róbert: De strigis vero quae non
sunt
A
legjobban a nyelvezete tetszett, főleg az, ahogy a szerző a főszereplőhöz, a
lovászhoz igazította. Érdekes gondolatkísérlet volt arról, hogyan lehet
értelmezni (félremagyarázni) egy törvényt, illetve, hogy az egyes egyének mit
értenek alatta. Tetszett az is, ahogy a megkínzott lány gondolatai keretbe foglalják
az egészet, mert így lesz a novella igazán kerek.
Urbánszki László: Fogadó a Visongó Disznóhoz
Az
egyik legszórakoztatóbb novella a kötetből. Érdekesen írja le a korabeli
vendéglátóipart, méghozzá egy találékony főhősön keresztül, ironikus humorral.
Mosolyt csalnak az ember arcára az abszurd helyzetek és a trükközések, melyekhez
a főszereplő házaspár folyamodik. De aki mer, az nyer, ugyebár.
Gáspár Ferenc: A király törvénye
Pénzhamisítás,
a lá középkor. Nem gondoltam volna,
hogy a fémpénzek idején is virágzott ez a csalási forma, de ez a novella most
bemutatta, hogy tévedtem. Csak ámultam, amikor leírta a módszert.
Találékonyságban akkor sem volt hiány. Élvezettel olvastam mindazt, amit a
szerző a téma köré kerített, és amilyen módon átadta. A szemszögkarakter (a
megmenekült, nagymesélő öreg) különösen jó választás volt.
Bányai D. Ilona: Az ajándék
Ez
a történet a Mesék Mátyás királyról sorozatot jutatta az eszembe, amit
gyerekként nagyon szerettem. Olyan volt, mint annak egy epizódja, így kellemes
emlékeket elevenített fel bennem. Könnyed, olvasmányos stílusban íródott,
betekintést engedett Mátyás gondolataiba. Mindig is tetszett, ahogy a legendák
szerint gondolkodott a népről, és az igazságot kereste, illetve kiállt mellette,
legyen szó szegényről vagy gazdagról. A szöveg jól megragadja a róla tudott
információkat.
Dr. Várkonyi Tibor: A Héttorony őre
Olvasás
közben önkéntelenül is felötlött bennem az Egri csillagok. Jó értelemben. Alapból
nem szeretem azt a regényt, de ez a novella a jobbik részét elevenítette fel. A
legjobban a szemszög tetszett, egy egyszerű ember a narrátor, aki ugyan
valószínűleg nem maradt fenn a történelemkönyvekben, de mégis fontos feladat
hárult rá. Jó volt nem egy úr, hanem egy szolga szemszögén keresztül látni a
török fogságot. A remény motívuma végigvonul az egész szövegen, és egy nagyon
erős érzelmi alapot nyújtva végigvezeti a főszereplőt az útján. A cselekményív ugyancsak
szépen felépített, az írásmód pedig olvasmányos. Jó volt olvasni ezt a
novellát.
Csikász Lajos: Legényfogó
Bajban
vagyok ezzel a novellával, mert egyrészt az írásmód nagyon tetszett, viszont a
történetvezetéssel nem vagyok kibékülve. Az előbbiről elmondható, hogy könnyed,
bohókás és mosolyra késztett, a szituáció pedig a morbiditás határait súrolja.
Utóbbi viszont töredezett. Pontosabban egy helyen megtörik a történeti ív (mikor
az egyik lány történetéből hirtelen átcsapunk a másikba). Olyan volt, mintha
két külön sztorit olvastam volna, ahol az első lányé teljesen félbemaradt. A szöveg eleje
ilyenformán elhagyható lett volna, mivel azután kezdődött a valódi cselekmény,
ami viszont többnyire tetszett. A cím illett a történethez, főleg hogy átvitt
értelmű utalás a légyfogóra, amiért különösen találó. Maguk a történések kissé
morbidnak hatnak, de összességében elvoltam vele. Néhol még mosolyogtam is.
Bakóczy Sára: Malvina aranyideje
Ez
a novella a nyelvújítás – Kazinczy Ferenc – korába kalaúzolja el az olvasót, ahonnan Berzsenyi Dániel
életének egy szeletét emeli ki. A háttérben felsejlik a Habsburg uralom, és az,
hogy egyes nemesek hogyan támogatták a kor nyelvújítóit/íróit/költőit, és
milyenek voltak az általuk szervezett összejövetelek. Érdekes volt belesni az
eme költőket körüllengő miliőbe, még ha csak néhány írásos emlék alapján megírt
fikció is. Szeretem a megörökített kort, amit leír, főleg a Berzsenyiről
fennmaradt háttérinformációk beleszövése volt érdekes. Tetszett a sorokat
körüllengő melankolikus, mégis üde hangulat.
Tapodi Brigitta: Kéz, fej és szív
Brunszvik
Teréz neve a neveléstörténet tanulmányaimból ismerős, és emlékszem, hogy a
munkássága már akkor felkeltette az érdeklődésemet, ezért nagy érdeklődéssel
kezdtem bele a novellába. Érdekes volt visszatekinteni abba az időbe, amikor még
gyerekcipőben járt a nők, a nagyon fiatal gyerekek oktatása. A tényanyag
feldolgozási módja jó választás volt, mert így egy tompító szűrőn, egy kislány
szemén át látjuk a fennmaradt szöveges anyagokból összerakott valóságot, ami
élővé teszi a szöveget. A szemszögkarakter egy tehetséges és tudásra éhes kislány;
rajta keresztül megsejthetjük, milyen emberek is voltak az oktatás
megreformálásáért munkálkodó történelmi alakok. Jó megközelítést használó, alapos
háttérkutatással megtámogatott írás.
Gál Vilmos: Asztaltársaság
Az
Asztaltársaság a kötet legkülönlegesebb novellája. A szerző a történelem
legkülönbözőbb, de meghatározó alakjait hozza össze egy asztalhoz. Vajon
megtörtént, vagy teljes fikció? Olvasás közben nem foglalkoztam ezzel, utána
pedig úgy voltam vele, hogy nem is számít, mert az író jól terelgette
szereplőit, és egy érdekes történetet alkotott a kiinduló eseményből (az 1873-as
bécsi világkiállításból). Különösen tetszett, hogy sokféle szakterület ütköztette
az érveit, és szépen lassan jutottak dűlőre, ami miatt sok a párbeszéd, de a
fokozatosság révén a kevés leíró rész ellenére is megismerjük a szereplők főbb
jellemvonásait. Ezáltal nagyon jó az információadagolás, és jól fenntartja a
figyelmet a szerző.
Hacsek Zsófia: Swanswell
Az
I. világháború a hátország szemszögéből. Nem a csatatéren, hanem egy kórházban
játszódik a novella, és nem egy katona, hanem egy főnővér a főszereplő, akit
megtörtek a borzalmak, de közben nem csak egészségügyi dolgozó, hanem érző nő
is. Így a borzalmak mellett a szerelem is jelen van, amik jó kontrasztot alkotnak
egymással, és jól meg is férnek egymás mellett, akárcsak a belőlük adódó
ellentétes érzelmek is. A szerző jól ábrázolja ezt a kettősséget.
Trux Béla: Nyulacska
A
II. világháború alatt szolgáló orosz mesterlövésznőkről már korábban is olvastam
egy keveset, de azok a tényközlő cikkek nemigen tudták visszaadni, hogy mit
élhettek át a fedezékükben. Ez a novella azonban megpróbálja érzékeltetni, és
nem is akárhogyan. Trux Béla Sztálingrád ostromához kalauzolja el az olvasóját,
a reménytelen téli hidegbe, ahol utcáról utcára, fedezékről fedezékre folynak a
harcok, kizsigerelve a katonákat mindkét oldalon. A főszereplő Szvetlana
szemszögéből élhetjük át az ostrom borzalmait, bár ez csak érintőleges, mert a
novella inkább a szereplő belső világára, gondolataira, érzéseire és testi
funkcióira koncentrál, ahogy egy rom takarásában fekszik, és várja az alkalmat
a cselekvésre, azaz hogy az ellenfél hibázzon. Részletesen leírja a szerző,
hogy mik játszódnak le a nőben testi és gondolati szinten a fagyos hidegben,
mit tesz vele a kialvatlanság és a reménytelenség. Mindezt tudatosan és
aprólékosan, már-már húsbavágóan teszi. Erős írás.
Izolde Johannsen: Lebensborn
A
Lebensborn tökéletes záró novella. Jó keretet alkot Andy Baron
nyitónovellájával, bár a hangulatát tekintve annak ellenpólusa. Míg az a Monty
Pythont idézően vicces volt, addig Izolde Johannsen írása keserédes színezetű.
A feldolgozott témáról még csak érintőlegesen hallottam, ezért nagy hatást
gyakorolt rám. A norvég állampolgárságú nőket, akik német katonákkal éltek testi-lelki
szerelemben a II. világháború alatt, a gyerekeikkel (Lebensborn-gyerekek)
együtt megbélyegezték és üldözték. Egészen 2008-ig és 2018-ig, amikor
megbocsátottak az ilyen kapcsolatból született gyermekeknek, majd tíz évvel
később az anyáknak is, semmilyen kompenzációt nem kaptak a megaláztatásokért.
Megdöbbentő volt ezeket olvasni, főleg úgy, hogy olyan író dolgozta fel, aki
nagyon ért a hangulatteremtéshez és a tényanyag természetes, gördülékeny
átadásához, történetté formálásához. Voltak erős novellák a kötetben, de ez
lett az abszolút kedvencem. Erős érzelmeket kiváltó, átható írás.
Összességében
a Harcosok, Vértanúk, Boszorkányok egy korokon átívelő utazás, mely hétköznapi
emberekként mutatja be a legkülönbözőbb történelmi alakokat. Sokféle témát,
hangulatot és írásmódot ötvöz, tizenhatféle írói hang tolmácsolásában. Mindezt
gördülékeny, a legtöbb esetben szépirodalmi nyelvezettel, vagy épp
könnyedebben, ha a humoros téma megköveteli. Egy-egy novellánál azonban leül a
kötet, vagy félrecsúszik a koncepció.
Azon
olvasóknak ajánlom ezt a kötetet, akiket érdekel a múlt kutatása, mert mind a fontosabb
világ, mind a magyar történelemi események köré épülnek benne történetek.
Ezeket egyedi hangú történelmiregény-írók tolmácsolják, akiket érdemes olvasni.
Értékelés: 4
----
Köszönöm,
hogy végigolvastad a bejegyzést! Ha tetszik, amit itt találsz,
feliratkozhatsz a blog rendszeres olvasói közé, illetve követhetsz
e-mailen is, hogy ne maradj le a további bejegyzésekről. További
tartalmakat találhatsz Facebookon, Instagramon és Twitteren is!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése