2022. április 19., kedd

Michaeleen Doucleff: Hogyan neveljünk önálló és kedves felnőtteket?

Megvallom, eddig egy gyermekneveléssel foglalkozó könyvet sem olvastam, leszámítva a védőnő által adott tájékoztatókat a kisfiam születése előtt, ezért nincs sok viszonyítási alapom. Viszont Michaeleen Doucleff könyve felkeltette az érdeklődésemet, főleg az új nézőpontok, a nyugatitól eltérő nevelési módszerek megismerésének ígéretével. Illetve az sem egy utolsó szempont, hogy a szerző neve mellett ott virított a PHD betűszócska, ami az én olvasatomban jelent valamit.

Részben így is történt, másrészt nem azt adta a kötet, amire számítottam. Ezt az okozta, hogy tudományos alapokon nyugvó kötetre számítottam, megtámogatva pszichológiával, antropológiával meg némi neurológiával. Ezekből azonban jóformán semmi sincs, noha az első két területet felszínesen érinti a szerző, viszont nem úgy, ahogy azt tudományos művektől elvárnánk, hanem csupán a saját véleményének alátámasztására használja a szakemberek által írt munkákat. Ugyanakkor ez nem meglepő, mert a könyv megírása a szerző saját neveléssel kapcsolatos problémáiból gyökeredzik.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Azokban a közösségekben, amelyek ma is őrzik ősi életformájukat, a gyerekekből kiegyensúlyozott felnőttek lesznek. Mit tanulhatunk ezektől a hagyományőrző kultúráktól?

Dr. Michaeleen Doucleff ki akarta deríteni, mi az, amiben a nyugati szülők rossz nyomon  járnak. Elment Mexikóba, a majákhoz, a sarkvidékre, az inuitokhoz, és Tanzániába, a hadzabékhoz. Ezek a szülők egészen más jellegű kapcsolatot alakítanak ki a gyerekeikkel, mint a nyugati szülők többsége: nem kontrollálni akarják őket, hanem együttműködni velük, nem a félelemre építenek, hanem a bizalomra, és az egyéni igényekre összpontosítanak, nem arra, hogy életkorának megfelelően hol kellene tartania a gyereknek. Doucleff a saját lányán is ezeket a módszereket alkalmazta, és a lánya fegyelmezett maradt, anélkül hogy Doucleff kiabált volna vele. Doucleff pszichológusokkal, neurológusokkal, antropológusokkal és szociológusokkal interjúzott, és levezette, hogy az itt tárgyalt módszerek hogyan hatnak a gyerekek szellemi egészségére és fejlődésére. Ez a praktikus tanácsokkal teli könyv segít újragondolni a gyerekekhez fűződő kapcsolatunkat, és elmondja, hogyan lehet az ősi, működőképes gyereknevelési módszert jelenlegi körülményeink között alkalmazni.

 

Ha lenne olyan szavazás, ahol a fülszövegeket értékelik a figyelemfelkeltés tükrében, akkor a Hogyan neveljünk önálló és kedves felnőtteket? beharangozója az élbolyban végezne, mert pontosan megfogalmazott mondataival és mondanivalójával felkelti a figyelmet. Vegyük ehhez hozzá a borítót is, és tagadhatatlanul célba talál, amire én vagyok az egyik élő példa. Mert e kettő összhatására éreztem azt, hogy nekem ezt el kell olvasnom. Ami nem baj, hiszem az eladhatóság és a széles olvasótábor nagyon fontos egy könyvnek. Más szóval a marketing csillagos ötös. Viszont ha a leírás és a könyv tényleges tartalma között vannak eltérések, és emiatt a fülszöveg kissé félrevezető, már gondot jelent. Ugyanis az ősi nevelési módszerek megismerésével és megismertetésével kendőzi el a valódi célját, a lánya, Rosy megzabolázását. Mert korántsem az a célja, hogy segítsen, inkább az, hogy a nyugati gyermeknevelésről alkotott véleményét és nézeteit alátámassza. Nem mondom, hogy tévesen következtet, de túlságosan sarkít, ami torzítja a valódi képet, és csorbítja a kutatása reprezentatív voltát. Hiszen olyasmiket ró fel a pszichológiai kutatások mintavételeinek, ami a sajátjára is igaz: nem elégséges a minta. „Csak” három népcsoportot, a majákat, az inuitokat és a hadzákat vizsgálja, ami elég kis merítés ahhoz képest, amilyen nagynak Doucleff beállítja.

 

Arról nem is beszélve, hogy a kiindulópontja, ami ezt az egész könyvet életre hívta, egy személyes traumán alapszik. Abból a gyermekágyi depresszió okozta kétségbeesésből indul ki, amit azért érzett, mert nem tudta, hogyan kezelje a gyerekét. Egy hároméves kisfiú anyjaként bátran állíthatom, hogy három éve én sem tudtam, de soha nem gondoltam azt a gyerekemről, amit a szerző a bevezetője első oldalán leír: „Gondolatban végigvettem, hogy mit fogok tenni, amikor újra összecsapok az ellenséggel.” Ez a felütés: az író ellenségnek tekinti a saját gyerekét, ami erősen szubjektív nézőpont, emiatt túlzó is, mert ha valaki ilyen érzelmeket táplál a saját gyereke iránt, ami gyermekágyi depresszió után egyébként gyakori, akkor nem könyvet kellene írnia és ehhez a fél világon átcipelnie magával a lányát, hanem inkább megérteni a miérteket, és megérteni azt a lényt, akit elvileg mindennél jobban szeret.

 

Michaleen Doucleff azonban nem ezt teszi, nem megérteni akar, hanem megszüntetni a lánya hisztijeit, és ehhez ellátogat három természeti/természetközeli néphez, akiktől névleg választ vár, de inkább önigazolást, a saját véleményének alátámasztását, ami tömören semmire sem tartja a jelenlegi nyugati társadalomban fellelhető gyermeknevelési szakkönyveket. Ezért elhatározta, hogy ír egy sajátot, amihez még a három éves lányát is képes volt kiszakítani a saját megszokott közegéből. Magával a könyv megírásával nincs bajom, de ahhoz, hogy jobb kapcsolatba kerüljön a lányával, nem kellett volna körbeutaznia a fél világot, csupán próbát kellett volna tennie Rosy megértésére, ami otthon vagy, ha úgy nem jár sikerrel, egy családterapeuta segítségével is mehetett volna.

 

Emellett a megismert maja, inuit és hadza szülőket ezerszeresen felmagasztalja, mintha csak a teljesen más kultúra nevelési módjai lennének jók. Holott sok esetben az adott hely életkörülményei alakították a nevelési elveket, és ebből sok minden a nyugati társadalomban nem is lenne alkalmazható vagy éppen releváns. Egy inuit példa jut erről eszembe, amikor Doucleff arról ír, hogy egy hat éves kisfiú már önállóan leterített egy vadat, és ezt ott természetesnek számít, ami az élőhelyük fényében teljesen érthető, viszont a nagyvárosi gyerekeknél teljesen más veszélyek és problémák merülhetnek fel, amit nem lehet ilyesféle túlélésre neveléssel megoldani. De volt még a könyvben pár ilyen példa. Ez nem baj, csak nem kellene túlmisztifikálni az ottani módszereket és szülőket.

 

Az eddigiekből úgy tűnhet, hogy katasztrofális a kötet, de ez tévedés. Itt visszautalnék a marketingre: a Hogyan neveljünk önálló és kedves felnőtteket? valóban egy nagyon jól eladható könyv, hála sodró lendületének és olvasmányos stílusának. A szerző egyszerűen lehengerli az olvasót, kiválóan eladja magát, és ellenállhatatlanul mesél. Más szóval sodort magával a könyv, annyira, hogy nehéz volt letennem, és rossz volt, ha nem olvashattam tovább. Doucleff nagyon tudja, hogyan vegye le a lábáról az olvasót. Ha rögtön az olvasás végeztével írtam volna meg ezt a cikket, akkor biztosan négy és fél- öt csillagra értékelem. De aztán gondolkoztam, és egyre több hibát, pontatlanságot, elnagyolást és maszatolást vettem észre. Ezért örülök, hogy vártam a bejegyzéssel, mert ülepedve sokkal objektívebben láttam a könyvet.

 

Ugyanakkor a szerző kiváló mesélő, így amikor a saját életéből szedett példákat és az újonnan megismert nevelési módszerek lányán való alkalmazását mutatja be, akkor igazán sziporkázik. Észrevettem, hogy amikor a megismert családokat és módszereket taglalja, akkor sokszor önismétlésbe bocsátkozik, és olyan érzésem volt, hogy ismeretek híján – kémiából PHD-zott – nem tudja úgy kifejezni magát, olyan mélységben leírni a tapasztalatait, mintha pszichológiával, neurológiával vagy antropológiával foglalkozó szakember lenne. Bezzeg a saját tapasztalatáról annál erőteljesebben ír. Részletesen ecseteli, hogy melyik módszert hogyan és milyen eredménnyel próbálta ki, sok útmutatást adott, hogyan tudjuk ezeket a módszereket a gyerekünkre szabni. Néhány példát én is kipróbáltam a fiamon, és némelyik működött is. Sajnos ezek a példák és a személyes tapasztalatok kissé háttérbe szorulnak. Ezekből kellett volna egy kicsit több, mert ez a szöveg veleje és igazán hasznos része.

 

A harmadik tanulság a szerző által megalkotott mozaikszó:

 

CSApatmunka

Pártolás

Autonómia

Távolságtartás

 

Vagyis fontos, hogy a gyerekünket a család részévé tegyük a feladatok elvégzésénél is, és bátorítsuk arra, hogy segítsen. Engedjük, hogy önállóan dolgozzon, amennyire a feladat engedi, és csak a háttérből figyeljük, vagyis tartsuk a távolságot, hogy érezze, hogy bízunk benne és fontos, amit csinál, mert ezzel segít a családjának.

és a gyerek tanításának lépései, ami az előzőre épül:

1. Gyakorlás

2. Példamutatás

3. Elismerés

Fontos, hogy teret adjunk a gyereknek, hogy gyakorolhassa az új készséget, amihez példát kell mutatnunk, és végül el kell ismernünk a munkáját.

Ezek köré építi a szerző a tematikákat, gyakorlati példákon keresztül részletesen kifejti, hogy mit is takarnak az egyes szavak vagy lépések. Ebbe építi be a három népcsoport megismertetését is, ami szintén ügyes fogás. A megvalósítás azonban sajnos felemás, mert túlságosan idealizáltak és sterilek a családokon keresztül bemutatott példák. Teljesen ki van belőlük radírozva az, hogy mégis csak egy idegen interjúvolta meg őket az otthonukban, és hiába állítja a szerző, hogy természetesen viselkedtek, szerintem ez lehetetlen. Senki sem viselkedik természetesen, ha tudja, hogy filmezik, nem beszél természetesen, ha egy diktafont vagy mobilt dugnak az orra alá. Ezért a jó példákat és családi berendezkedések bemutatását nem éreztem teljesen hitelesnek, mintha kissé kilúgozta volna a szerző azzal, hogy kiszedte belőle a kétségkívül jelen lévő zökkenőket.

A Hogyan neveljünk önálló és kedves felnőtteket? összességében felemás érzéseket keltett bennem. Egyrészt nagyon jól eladható és olvasmányos, másrészt viszont nem azt kaptam, amit a fülszöveg ígért. Inkább egy kétségbeesett édesanya segélykiáltása volt ez, mint egy tudományosan komolyan vehető kötet. Bár az tény, hogy a szöveg beszippantja az olvasót, és nehezen ereszti, ami nagy erény.

A könyvet a XXI. Század Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.

 

Értékelés: 3


 


 

 

----

Köszönöm, hogy végigolvastad a bejegyzést! Ha tetszik, amit itt találsz, feliratkozhatsz a blog rendszeres olvasói közé, hogy ne maradj le a további bejegyzésekről. További tartalmakat találhatsz Facebookon, Instagramon és Twitteren is!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése