2020. december 13., vasárnap

J. D. Salinger: Három korai történet

Valahonnan 12-14 éves korom ködéből egyszer csak felderengett a Zabhegyező, valamikor ez idő tájt olvastam többször is, mert egyszer nem volt elég. Kissé korán került a kezembe, de ennek ellenére nagyon megszerettem, főleg a korrajzát, New York különböző helyszíneinek leírásait, a főszereplőt, meg mindent. Ezzel együtt Salinger stílusát is, ami egyszerű, szikár, semmit nem bonyolít túl, egyszerűen elmeséli, amit szeretne, és mindezt keserédes humorral teszi, amin ugyan nem nevetünk, de valahogy mégis jólesik. Ezért amikor a Helikon Zsebkönyvek sorozatban megjelent a Három korai történet című novelláskötet, hamar megvettem. És habár jó ideig halogattam az olvasását, ami néha szokásom, ha sokat várok egy könyvtől, de nem bántam meg, hogy végül sort kerítettem rá.

Ezen a három íráson még érződik, hogy kezdő szárnypróbálgatások, de az is, hogy a szerző hová fog fejlődni később. Megjelennek bennük a már fentebb emlegetett stílusjegyek és jó néhány nagyon jellemző szófordulat, melyek később még jellegzetesebbé válnak a műveiben. Emellett nagyon megfogott, ahogy a ’40-es évekbeli amerikai életérzést ábrázolja, és három különböző jelenettel (mert ezek inkább jelenetek, mint különálló novellák) körüljárja a témát, jól átadva az akkori viszonyokat, emberi gondolkodásmódot, életet. Képes pár mondattal, a részletek kifejtése nélkül bemutatni a szereplőket, és láttatni azt, amit nem ír le, de mégis ott van a sorok között.

Jelenet mivoltukból adódóan viszont egyik novellát sem éreztem lezártnak vagy önállóan értelmezhetőnek, ez főleg az első történetre igaz, amit lecsapottnak éreztem. Mégis, talán a hangulata teszi, de A Fiatalok lett a kedvencem a kötetből.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Mindhárom novellára jellemző, hogy gyorsan olvashatók, így egy szabad félórában az egész kötet kivégezhető. A haladást még jobban segítik az egészlapos illusztrációk hátulján lévő üres oldalak, melyek szintén beleszámítanak a 64 oldalba. Ezáltal eléggé szellős a kötet.

A szövegek egyazon kor (az 1940-es évek) és ország (USA) egy-egy különböző szeletét mutatják be a három novella által. További közös jellemzőjük, hogy a férfi-nő kapcsolatokra, meg úgy általánosságban véve az emberi kapcsolatokra koncentrálnak, amiket egyszerűen, de érzékletesen mutatnak be. A szereplőkre jellemző, hogy elbeszélnek egymás mellett, és sok mindent nem mondanak ki, amit az adott szituációban nem ártana, de ezek, ahogy a Zabhegyezőnél is tapasztaltam, korabeli sajátosságok lehetnek. Ha így van, akkor Salinger nagyon jól átadja ezt a fajta viszonyrendszert, vagy éppen az emberek ki nem mondott gondolatai mögött rejlő bajait, nyűgjeit, többiek általi meg nem értettséget.

Az első írás, A Fiatalok egy hétvégi összejövetelt örökít meg, ahol a házigazda, Lucille mindenáron arra törekszik, hogy felvidítsa barátnőjét, Ednát, aki egész este egy fotelben gubbaszt. Már a nyitóképből látszik, hogy a felvidítandó lány eléggé félénk, és csak a távolból nézegeti a fiúkat, akik nem nagyon törődnek vele, számukra kvázi nem is létezik. Lucille viszont úgy dönt, hogy kerítőnőt játszik, amiről már rögtön látszott, hogy több sebből vérzik a próbálkozás. Ez be is bizonyosodott, mikor Edna a rátukmált fiúval beszélgetett, de főleg az, hogy a lány még egyáltalán nincs felkészülve a férfiakkal való testi kapcsolatra. Legszívesebben menekülne a másik közeléből, de közben meg eljátssza a végzet asszonyát. Salinger jól megfogta ezt a dilemmát, ezt a belső vívódást, amit a lány ugyan nem mond ki, de végig ott van a sorok között. Ez a novella tökéletesen hozta a „zabhegyezős, minden el van b**va” hangulatot. Kár hogy a vége nagyon elhamarkodott, hirtelen elvágott.

A Menj fel Eddie-hez című novellában testvérek találkoznak, ami első pillantásra átlagosnak tűnik, de a cselekmény előrehaladtával megmutatkozik, mennyi ki nem mondott érzelem húzódik a két ember között. Összecsap a dac és a nemtörődömség a féltéssel és az aggodalommal, a kimondatlan gondolatok is egymásnak feszülnek, és a végén nagyot üt a csattanó.

A harmadik, az Egyszer egy héten ki fogod bírni a legfajsúlyosabb szöveg a három közül, komoly mondanivalóval. Betekintés nyer abba, hogy egy katonának bevonuló fiatalember milyen egyszerű, már-már untig ismételt és nyavalygásnak tűnő mondatba kapaszkodik (Hetente egyszer kibírod.), hogy elhessegesse magától az esetlegesen bekövetkező halál előszelét a II. világháború árnyékában. Meg persze, hogy elterelje a gondolatait a feleségétől való fájó búcsúzástól és a nagynénje gyötrelmes emlékeket előhozó múltidézéséről. Ebben az írásban érezhető az a fajta keserédes humor, amit Salinger mesteri szintem használ a műveiben.

A szöveg mellett érdemes kitérni az illusztrációkra is. Föntebb érintőlegesen már említettem őket, de pár szót részletesebben is írnék róluk. Anna Rose Yoken fekete-fehér képeinek hangulata kellő alátámasztást nyújt a szerző szövegeinek. A hangsúlyosabb jeleneteket emelte ki, amiket jó érzékkel választott ki a történetekhez. Emellett határozott vonalvezetése és kifejező árnyékolási technikája vonzza a szemet.

Összességében a Három korai történet kezdő történetek gyűjteménye, amikből már kiviláglik Salinger tehetsége és jellegzetes stílusjegyei. A novellák jól megragadják az általuk megörökített pillanatot, viszont hátrányuk, hogy némiképp befejezetlennek, kidolgozatlannak érződnek.

Ajánlom ezt a kötetet a Salinger iránt érdeklődő olvasóknak, mert ez jó bevezető lehet a munkásságába. Előnye, hogy nagyon gyorsan olvasható. Az író rajongóinak is mindenképp ajánlom, mert hibái ellenére nem fognak benne csalódni.

 

Értékelés: 4


 


 

 

----


Köszönöm, hogy végigolvastad a bejegyzést! Ha tetszik, amit itt találsz, feliratkozhatsz a blog rendszeres olvasói közé, illetve követhetsz e-mailen is, hogy ne maradj le a további bejegyzésekről. További tartalmakat találhatsz Facebookon, Instagramon és Twitteren is!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kövess E-mailen is!