Robin O’Wrightly: Emlékkönny

Robin O’Wrightlyról nekem mindig a #Wetoo sorozat jut eszembe. Ám vannak más jellegű írásai is. Az egyik ilyen az Emlékkönny, ami merőben más, mint, amit eddig olvastam tőle. Mind hangvételében, mind kivitelezésében egyedi és sokkal bensőségesebb. Egyszersmind magát a szerzőt is közelebb érzi magához az olvasó, hiszen hamar kiderül, hogy a mesélő is a család része, amiről a regény szól, és a cselekmény igaz történeten alapul. A hiányokat, hézagokat pedig kitölti a szerzői képzelet, de végig titok marad, hogy az egészből mi igaz és mi nem, így az élmény végig érdekfeszítő amellett, hogy sokszor szomorú és drámai is egyben.

A borító romantikus történetet sejtet, ám a regény sokkal több ennél, mert egy család (a szerző családja) száz évét meséli el 1920-tól egészen 2020-ig. Ez már önmagában nem kis vállalkozás, viszont az egyenesen csodálatos, ahogy az olvasók elé tárja, pedig a nevek és helyek a legtöbb esetben kegyeleti okokból fiktívek. Ez egy a valóság és a mágikus realizmus határán egyensúlyozó remekmű, tele fájdalommal és egy családdal, amelyik még napjainkban is csak lábadozik a generációkon átörökített traumákból. Mindez már-már szépirodalmi nyelvezettel és kiváló történetvezetéssel lett megírva, amit végig áthat az író az olvasóra is átragadó szeretete.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Szöges Emese: Alattunk a föld aluszik

Nem könnyen szántam rá magam a bejegyzés megírására, mert nehezen tudom megfogalmazni a könyvvel kapcsolatos gondolataimat. Előjáróban tudni kell, hogy először múlt nyáron olvastam a könyvet, és bevallom, nagyon nem tetszett, és úgy gondoltam, pihentetem, mielőtt megírnám róla a véleményemet. Ebből az lett, hogy a biztonság kedvéért újraolvastam. Kicsivel pozitívabb lett a kép, és a második alkalommal sok mindent másképpen látok, de mégsem lett az igazi.

Az Alattunk a Föld aluszik Szöges Emese második regénye. A kötet a NewLine Kiadó gondozásában jelent meg. Az szerző első könyvét nem olvastam, így nem volt semmilyen olvasmányélményem tőle, viszont az hamar kiderült, hogy gördülékenyen fogalmaz, hamar megteremti a történethez szükséges atmoszférát, amivel megnyeri magának az olvasót. Ez nálam is így volt a kötet elején; a légkör nagyon erős volt, nem csak a hangulat, hanem világépítés szempontjából is, a karakterek is érdekesek voltak, mégis, a cselekmény közepe tájékán leül a kötet, és ha nem lenne olyan csavaros a vége, akkor még ennyire sem működne. Szerencsére azonban a nyitány és a zárás valamelyest ellensúlyozza a közepét, így összességében jó összkép alakult ki bennem.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat.

Robin O’Wrightly: Anya csak egy van (#Wetoo 3)

Bár Robin O’Wrightly #Weetoo sorozata nem összefüggő darabokból áll, egy dologban mégis megegyeznek. Mindegyik rész egy-egy nehéz témát dolgoz fel, a családdal és az emberi kapcsolatokkal a középpontjában (a Kettős keresztről ITT, a Testcserés számadásról ITT írtam). Nincs ez másként a harmadik kötettel sem. Mi több, talán ez megy bele legmélyebben az emberi kapcsolatok működésének legsötétebb bugyraiba, más szóval az Anya csak egy van nem könnyű olvasmány. Az pedig csak tetézi az élményt, hogy megtörtént esetet dolgoz fel fájó őszinteséggel.

Az egész sorozat különleges helyet foglal el az olvasmányaim között, de talán ez a harmadik rész talált be nálam a legjobban. Ezt a szokásos szókimondó stílus mellett azzal érte el, hogy ez a legkiforrottabb. A szerző stílusa, írásmódja sokat fejlődött az évek során, ami nagyon meglátszik ezen a kisregényen. Nagy örömmel, mégis félve olvastam minden sorát. Örömmel, mert kellemes volt olvasni, és félve, mert Robin O’Wightlynál sosem lehet tudni, milyen nehéz sorsot szán a karaktereinek, illetve ez esetben milyet írt nekik az élet.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Philip Pullman: La Belle Sauvage

Azóta szerettem volna olvasni Pullmanntől, hogy láttam Az arany iránytű filmet. És hogy miért nem a trilógiával kezdtem? Talán azért, mert jobban érdekeltek az előzmények. Erre pedig A Por könyve első darabja a legjobb választás, noha itt még a trilógia főszereplője Lyra csak egy kisbaba. Viszont nagyon érdekes és izgalmas olvasmány, így végül nem bántam meg a választásomat. Már csak azért sem, mert ez egy nagyon részletgazdag világ, aminek itt egy másik aspektusát ismerhetjük meg, illetve a szerző a politikai hátteret is jobban kifejti, így több karakter már itt a helyére kerül, ami egyenesen meghozta a kedvemet a trilógiához, amit alkalomadtán biztosan el fogok majd olvasni.

De visszakanyarodva a La Belle Sauvage-hoz az tetszett benne a legjobban, hogy a már ismert szereplők is megjelennek, de itt még csak a háttérben, a főhősök mind itt felbukkanó újoncok. Körülöttük zajlik a cselekmény, így a trilógia olvasása nélkül is élvezhető volt a kötet, bár az élmény nem volt hibátlan, és akadtak benne hézagok, amiket a trilógia ismeretében kitölthettem volna, de ennek ellenére ez az előzmény csak még jobban megszerettette velem Az Úr Sötét Anyagai világát.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!