John Scalzi: A Kaidzsú Állatvédő Társaság

Negyedjére olvastam a szerzőtől, korábban az Egyesülés-trilógia fordult meg a kezemben, amikről ITT, ITT és ITT írtam. E hármas közös jellemzője, hogy ugyan az ötlet kivitelezése vagy a történet kidolgozottsága nem volt éppen a toppon, ennek ellenére mégis megszerettem Scalzi stílusát. Ez elsősorban a humorának és annak köszönhető, hogy kitűnő horgokat alkalmaz a műveiben, amitől szinte letehetetlenek, emellett mestere a váratlan fordulatoknak is. Csavarokban A Kaidzsú Állatvédő Társaságban sincs hiány, ahogy kapkodásból sem. Ugyanis a szerző nem csak remek dramaturg, de sajnos abban is páratlan, hogy a leadási határidő előtt egy-két hónappal rántsa össze a regényeit, ami A Kaidzsú Állatvédő Társasággal sincs másként. Ez utóbbi sajnos látszik a végeredményen, mert semmit nem fejlődött a fentebb említett trilógiája óta. Ugyanazok a hibák jönnek ki ennél is, mint azoknál, ennek ellenére mégis bátran mondhatom, hogy ezúttal is jól szórakoztam, szerettem a karaktereket, a humort, néhol még a világépítése is rendben volt, viszont érződött rajta az is, hogy nincs a helyén, lett volna mit csiszolgatni rajta. Szóval még mindig várok egy olyan könyvet a szerzőtől, amire több időt szánt. Nagyon remélem, hogy már nem kell sokat, mert még mindig állítom, hogy tudhat valamit, mert székhez tud szegezni, de valahogy mégis kevésnek érzem. Ennél sokkal többet nézek ki belőle. 

 

Amikor ​a Covid-19 végigsöpör New Yorkon, Jamie Gray egy ételszállító app futáraként kénytelen dolgozni. Kilátástalan helyzete azonban csak addig tart, amíg egy rendelés teljesítése során összefut Tommal, akivel érintőlegesen ismerik egymást régről. Tom a saját szavai szerint egy „állatjogi szervezetnek” dolgozik, és a csapatának sürgősen szüksége lenne egy egyszerű rakodómunkásra. Jamie, aki bármi mást szívesebben csinálna a futárkodáson kívül, azonnal elvállalja a munkát.

Tom csak azt nem köti Jamie orrára, hogy az állatok, amelyekről a csapat gondoskodik, nem a Földön élnek. Legalábbis nem a mi Földünkön. Egy alternatív dimenzióban gigászi, dinoszaurusz-szerű, kaidzsúnak nevezett teremtmények kószálnak emberek nélküli, trópusi világukban. Ők az univerzum legnagyobb és legveszélyesebb pandái, és most bajban vannak. Ugyanis nemcsak a Kaidzsú Állatvédő Társaság talált utat magának ebbe az alternatív világba, hanem mások is. Óvatlanságukért pedig milliók fizethetnek az életükkel a mi Földünkön.

 

Ha valaki a fülszöveg miatt, a Covid említése okán egy drámai hangvételű történetre számít, akkor megnyugtathatok mindenkit, ez nincs így. Szerencsére. A pandémia csak érintőlegesen van jelen, amolyan motiváló tényezőként, ami tökéletesen elég, mert eleget hallottunk erről 2020 óta, nem kell fő témának lennie, viszont valamilyen szinten megadhatja a cselekmény aktualitását, esetünkben (bizonyos mértékig) a kiindulópontját is. Főhősünk, Jamie Gray ugyanis a járvány miatt lesz ételfutár, amiről gyorsan váltani szeretne, így hát nem is kérdés, hogy kapva kap bármilyen jónak tűnő lehetőségen. Sajnos, a szerző már a könyv címével lelövi a lényeget, így számomra nem az volt a kérdés, hogy milyen állatokkal is foglalkozik a nevezett társaság, (amik amúgy nem is állatok) hanem az, miként szerez róla tudomást a főhősünk, és hogyan fedezi fel az elé tárt világot, illetve hogy Scalzi tud-e újat nyújtani kaidzsú-ügyben temérdek Godzilla-film és a két Tűzgyűrű után.

 

A fentiek zömét sikerül ügyesen megoldania, főleg a körítést, ahogy a főhőst felkészítik az útra, és ahogy megtudja, milyen állatokkal is foglalkozik a KÁT. Nagyon sokat nevettem ezen a részen, bár tény, hogy a válasz tudata sokat tompított rajta. Habár értem, hogy a lényeg lelövése ügyes marketingfogás az olvasó berántásához (elvégre engem is sikerült), viszont kiveszi a történetből a meglepetés-faktort, ami egyszerre előny és hátrány.

 

Az is vitathatatlan, hogy a párhuzamos dimenzió, a kaidzsúk élőhelyének bemutatása, és a másik világ a miénkre gyakorolt hatása egyszerűen zseniális ötlet. Scalzi ismét kiváló felütéssel áll elő, izgalmasan vezeti be, ehhez a karakterek is megfelelően illeszkednek, a cselekmény is kellően érdekes, tehát egy tökéletes könyv minden hozzávalója megvan benne, mégsem lesz az. Ez pedig elsősorban a fent említett kapkodásnak tudható be: a szoros határidő miatt Scalzi nem bontja ki teljesen, minden aspektusában a történetet, hanem megírt valamit, hogy leadhassa.

 

Hogy ennek ellenére mégis kiadható, annak tudható be, hogy végeredmény rendkívül szórakoztató lett. A történeti ív erős, és jól is viszi végig, vagyis dramaturgiailag rendben van, az információt is megfelelően adagolja, habár a befejezés kiszámítható volt, de ezt leszámítva nincs gond vele. Más szóval írástechnikailag rendben van, ez a mű nagy szerencséje, mert ha Scalzi ezekben nem lenne otthon, akkor a regény darabjaira hullana.

 

De ez kevés a maradéktalan szórakozáshoz. A történet ugyanis egyszerű, a karakterek nincsenek kibontva, és ez mind a jellemükre, mind a külsejükre igaz. Előbbi szinte nincs, vagy leginkább az, hogy mindannyian kockák és bizonyos szempontból őrültek, az utóbbit pedig nulla leírás taglalja. A második hiánya azért zavaró, mert sokszor fogalmam sem volt, hogy milyen nemű karakterről olvasok, csak a nevek adtak némi támpontot, de az sem mindig, ami a végére kissé zavaróvá vált. Ezzel visszatérnék a bevezetőre, a szerző fejlődésének hiányára. A szereplők az Egyesülés-trilógiában is csupán egy-egy jellemvonással rendelkeztek, és a kinézetükről szintén nem tudtunk meg semmit. Az az érzésem, hogy Scalzi nem látja maga előtt a szereplőit, ezért nem is láttatja őket az olvasóival. Bár ki tudja, talán szándékos írói fogás, bár így túl megúszós lenne. Bármelyik is van a háttérben Scalzi nem mondható leírásos szerzőnek, főleg a karakterei szempontjából.

 

Ellenben ott a világépítés, amit elsőrangún művel, így szinte maradéktalanul tudtam élvezni. Főleg azt, ahogy bemutatta a másik dimenzió éghajlatát, élővilágát, elsősorban a kaidzsúkét. Utóbbiból főleg a vemhes kaidzsú (és a hozzá tartozó dolgok) részletes és aprólékos megrajzolása ragadott meg, itt minden apró részletre ügyelt. Amit az ember szereplőinek leírásából kispórol, azt a lények leírásénál maradéktalanul visszaadja. Bármeddig elolvasgattam volna ezeket a részeket, akárcsak a tájleírásokat.

 

A világépítés mellett kiemelném a szerző szövegalkotását is. Az írásmód végig gördülékeny, ami leginkább az egyszerű cselekménynek köszönhető, a történet végig olvastatja magát, kiváló horgokat alkalmaz a fejezetek között és közben egyaránt, amik továbblendítenek minden hiányosságon. A történet kis szépséghibája a főleg a vége felé érződő kapkodóbb ritmus, ami megtöri az addig diktált ütemet, viszont az ívet még ennek sem sikerül megtörnie, más szóval Scalzi azért többé-kevésbé kordában tudta tartani a történetet.

 

A Kaidzsú Állatvédő Társaság összességében egy szórakoztató szörnyes sci-fi nagy zsák humorral és a megszokott Scalzi-féle megoldásokkal fűszerezve. Nem egy maradandó darab, de kaidzsú-vonalon azért jutott bele némi egyediség. Emellett nagyon olvastatja magát a szöveg, ezért hamar túl lehet lendülni a kevésbé sikerült történeti elemein is.

 

A Scalzi-rajongóknak mindenképp ajánlom a könyvet, nekik biztosan tetszeni fog. Azoknak is, akik most ismerkednének a szerzővel, mert egy könnyen emészthető, és minden hibájával együtt, szórakoztató olvasmányt kapnak.

 

A könyvet az Agave Könyvek jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.

 

 

Értékelés: 4

 

 

---- 

Köszönöm, hogy végigolvastad a bejegyzést! Ha tetszik, amit itt találsz, feliratkozhatsz a blog rendszeres olvasói közé, hogy ne maradj le a további bejegyzésekről. További tartalmakat találhatsz Facebookon, Instagramon és Twitteren is!