Fűzágak - Epilógus

Epilógus




Narancsvörös villanások játszottak a csukott szemeim előtt. A nap felé nyújtottam a nyakamat, hogy jobban élvezni tudjam a sugarak gyengéd cirógatását az arcomon. Ilyenek voltak az exeteri nyarak, kellemesen melegek, de nem túl forróak, langyos-hűvös délutánokkal, melyek felfrissítik az embert. A ráncok még jobban elmélyültek arcomon, de most már nem éreztem elnyűttnek tőle magam, hiszen csak az időskor hírmondói voltak. Mosoly költözött az ajkaimra, aminek hatására apró redők gyűltek mindkét oldalon a szám szegletében. Nem kellett elképzelnem a kezet, amely óvón szorította meg az enyémet, mert egy valóságos kéz simult a kézfejemre, és osztozott velem minden örömben és bánatban. Jelentőséget nyert akkor a temetőbeli kézszorítás, melyet apám temetésén még nem értettem, de nem kellett sokat várnom rá, hogy megtudjam barátom szándékait.

A folyóparti kunyhó padján üldögéltünk Williammel. A temetés utáni hétvégén történt. Októberhez képest azon a napon melegen sütött a nap, a nyár még utoljára visszaszökött az Exe folyóhoz, hogy még utoljára kimehessünk. Akkor csak Bill kísért el, felajánlotta, hogy velem tölti a napot, így már kora reggel elindultunk. Egész úton szótlan volt, még azután is, hogy bezárta az autót, és bevittük azt a kevés csomagot, amit magával hozott. Akkor sem nagyon szólt, amikor már reggeliztünk, csak annyira szegte meg – ki tudja, miért tett – némasági fogadalmát, hogy még egy kicsivel több tejet kérjen a kávéjába, és mikor végzett, már ment is ki a házból. Nem értettem a dolgot. Legszívesebben rögtön utánamentem volna, de nem tudtam, hogyan kérdezhetném meg, mi bántja, mert még sosem láttam ilyen hallgatagnak és zárkózottnak. Elhatároztam, hogy amíg elmosogatok, kitalálom, mi lehet a baj, de az a pár edény hamarabb fogyott el annál, semhogy rájöjjek a megoldásra. Nem volt mit tenni, elindultam utána. A padon ülve találtam meg. Tétovázva foglaltam helyet mellette. A távolba révedt, látszólag azt sem vette észre, hogy ott vagyok, így csendben ültem mellette. Aztán szinte megijedtem, mikor megszólalt.

− Érezted már úgy, hogy reménytelenül egyedül vagy? – Bill hangjában mély fájdalom és magány bújt meg, ahogy felém fordult. – Próbáltam olyan támaszod lenni, mint Alec, melletted állni, de ez tudom, nem elég.

Nem értettem, vagy csak nem akartam érteni. Ráztam a fejem, de ő folytatta.

− Megkért rá engem, hogy ha ő már nem lesz, gondoskodjam rólad, de… − Megszakítottam keserű szavait.

− Te mindent megtettél, és most is megteszel értem. Nem kell ennél több – bizonygattam, de ő erre csak rázta a fejét. Hirtelen közelebb csúszott hozzám a padon, és megragadta a kezemet.

− Eleinte én is így gondoltam, Marthával együtt nem hagytuk, hogy elvessz a szomorúságban és a fájdalomban, de aztán a feleségem is elment, és én úgy éreztem, nem tudom megtenni, amire Alec kért. Túl sok volt bennem is a fájdalom, és ott voltak a gyerekeid, akik átvették a helyünket, és…

− Nem értelek! – szakadt ki belőlem. Sóhajtott, és egy ideig nem szólt, megpróbálta újra összeszedni a gondolatait, de inkább úgy tűnt, mintha bátorságot gyűjtene, de mihez? Pár perc múlva megtudtam.

−A gyerekeim nagyon aggódtak Martha halálakor, mert magamba fordultam, és még velük sem igazán beszéltem. Majdnem elemésztett a gyász. Végül mégis sikerült felülkerekednem rajta, képes voltam újra érezni, és újra meglátogatni téged. A veled való beszélgetések nagymértékben enyhítették a fájdalmamat, és egyre kellemesebbé váltak a mindennapok. Aztán nem tudom, mikor történt, azt sem, hogyan, de egyszer csak tudatosult bennem, hogy nem mint barát tekintek rád. Mikor ez világossá vált számomra, bűntudatot éreztem, nem szeghettem meg az Alecnak tett ígéretemet, nem vehettem el a barátom feleségét. – Megdermedtem a hallottaktól, annyira meglepett William vallomása, de ő nem vette ezt észre, hanem folytatta. – Aztán a bűntudat elmúlt, az érzéseim irántad megmaradtak, és egyre jobban mélyültek. Nem tudtam, hogy mondhatnám el, azt sem, elmondhatom-e egyáltalán. Az egy héttel ezelőtti temetés viszont rávilágított arra, hogy egyszer élünk, és szeretném, ha életed utolsó szakaszát megosztanád velem. – Ezután nem szólt többet, várta, hogy majd válaszolok, de akkor még nem tudtam. Kifejtettem a kezem az ujjai közül, és berohantam a házba.

Legközelebb órákkal később kerültem elő. A tornácon állt, és a messzeségbe bámult.

− Menjünk ki a folyópartra. Sétáljunk egyet – indítványoztam olyan hangon, mintha délelőtt semmi lényeges nem történt volna, pedig egész idő alatt az általa mondottakon rágódtam, de még mindig nem tudtam, mit gondoljak.

− Menjünk – szólt halkan.

Szótlanul indultunk el egymás mellett. A nap már lefelé járt útján, narancsosan világította meg a folyóparti fákat. Egy darabig mentünk, aztán bevezettem a füzek közé, óvón érintettem meg az ágakat, mindet egymás után, üdvözöltem őket. Csak mentem és mentem, aztán észrevettem, hogy lemaradt. Megtorpantam és visszanéztem rá. Szemeiben szórakozottság bujkált, ahogy figyelt, és még valami élvezet – élvezetét lelte abban, hogy egyszerűen csak nézhet. Örült a pillanatnak. Visszaléptem és magammal húztam. Épp akkor léptünk ki a fák közül, mikor a nap alábukott a horizonton, de én inkább William arcát figyeltem, ahogy vörösen csillan rajta a fény. Az oly ismerős alakot, aki eddig is mindig ott volt nekem, és ezután is itt lehet, ha akarom. Ahogy néztem, egyre jobban érlelődött bennem a döntés, aztán szavakba is öntöttem az elhatározást.

− Nem sokat tudok felajánlani, de amit nyújtani tudok neked, az a tiéd.

Két erős kar hirtelen ölelt körül. Hosszú ideig maradtunk ebben a biztonságot adó ölelésben.

Summer Days Book Tag

Summer Days Book Tag

Elge76 meghívására kitöltöttem a Summer Days Book Taget.

Agylövött mecha* noir beütéssel - Szöllösi Kristóf: Acélszentek

Amikor az ötödik Aranymosáson olvastam a könyv első fejezetét, azt hittem, hogy ez az én könyvem. Konkrétan egy gépromboló elpusztít egy pilóta által irányított gépmonstrumot. A bejegyzés címe is innen jött a *mecha annak az anime/manga műfajnak a megnevezése, amiben pilóta által irányított gépek harcolnak egymással. Itt nem teljesen ez az alapfelállás, de erre is van példa a műben. Nem titkoltan ez a kedvenc anime műfajom, így jó néhány mecha anime és gépmonstrumokat felvonultató film után nagyon megörültem ennek a könyvnek. Mert egy mecha rajongónak ez olyan, mint az éhezőnek egy falat kenyér. Kell, a könyvből vett analógiával élve, mint exo pilótának a megváltás.

Ezzel a részével nincs is baj, jól hozza a könyv a mecha sci-fikre jellemző jegyeket, néhol még meg is csavarintja, megrágja, és jól kiköpi. Pontosabban megfogalmazva magyarosítja, tele rakva olyan jegyekkel, amivel csak magyar szerző képes megtölteni egy művet. Emiatt egyedülálló, le a kalappal a szerző előtt, hogy meg tudta alkotni ezt a mecha alkotást.

A gondom az nem itt kezdődik. Van egy másik vonása is a mecháknak, hogy ne csak agyatlan hentelést bámuljon az ember a képernyőn, ez pedig a jól összerakott háttérvilág, jól kidolgozott karakterek, jó történet. Ezeken a fontos jellemzőkön a könyv felemásan teljesít, úgy is mondhatnám bizonyos pontokon el is bukik. Visszakapcsolódva a bejegyzés első mondatához: „…ez az én könyvem.” Részben a könyvnek sikerült teljesítenie az első fejezet után táplált elvárásaimat, részben pedig nagyon mellélőtt nálam. A rákfenéi valahol a Vár romjai között vannak elásva.

Ugyanakkor, ahogy a Molyon @tetsuo értékelése alatt hozzászólásban már írtam: „Olyan érzés nekem ezt a könyvet olvasni, mint anno a Macskafogót nézni. Olyan wtf…, de mégis élvezetes.”

Fűzágak - 3. fejezet

3. fejezet

Még mindig döbbenten ültem a nappali egyik foteljében, amibe még akkor rogytam le, mikor a postás átadta az ajánlott levelet. Miután aláírtam az igazoló szervényt, és elköszöntem a férfitól, megnéztem a címzést: az öcsém neve állt a borítékon. Hirtelen nem kaptam levegőt, a lábam majdnem kiszaladt alólam, de még valahogy sikerült elvergődnöm a nagyszobáig, ahol leroskadtam az első arra alkalmas helyre. Akárhogy és akármeddig néztem a borítékot, a feladónál továbbra is a XIII. Jeffrey Prewett név állt, az öcsém összetéveszthetetlen kézírásával.

− Jeffrey… Jeffrey… − ismételgettem a nevet kábán.

Honnan tudja, hol lakom? Miért küldött levelet? – kérdeztem magamtól, de a gondolataim közt nem találtam rá választ.

Újra lenéztem a borítékra, ami az ölemben feküdt. Remegő kézzel nyúltam érte, és feltéptem. Féltem attól, hogy mit találok benne, de semmi különös nem került elő belőle, csak egy egyszerű papírlap, melyen egy rövid levél volt.


Drága nővérem!

Talán váratlanul ér a levelem ennyi év után, de fontos dolog miatt ragadtam tollat, hogy írjak neked. Eddig nem tudtam, mit írhatnék, mert amit a család tett veled, abban én is benne voltam. Én is ugyanúgy gúnyoltalak, fájdalmat okoztam, de tudnod kell, hogy azóta jó részét megbántam. Elsától tudtam meg öt évvel ezelőtt, hogy mi történt veled a szökésed után, a halála előtt elmondta nekem. Megnyugodhatsz, nem mondtam el senkinek, és nem is fogom, ennyivel tartozom neked.

Azonban ennél fontosabb dolgot szeretnék veled tudatni. Édesapánk múlt héten elhalálozott. Nem volt beteg, egyszerűen nem ébredt fel. Gondolom, rosszabb halált is el tudtál volna képzelni számára azok után, amiket veled tett, de kérlek, tedd most félre a múltat, és gyere el. Nem kell találkoznod velünk, ha nem akarsz, sőt, ha szeretnéd, elkísérhet valaki, csak gyere el. A részletekről még értesítelek. Várom mielőbbi válaszodat.

Szeretettel ölel öcséd:

Jeffrey


Többször kellett elolvasnom a levelet, mire felfogtam minden sorát. Csak bámultam ezt a darab papírt, ami elfeledni kívánt múltam egy darabját hozta vissza, az öcsémet, akit sosem tudtam hova tenni igazán. Nem szerettem különösebben, de igazából bajom se volt vele, és most bocsánatot kért. Alig hittem el, hogy ez megtörténhet, hogy egy Prewett valaha is megbocsátást kérjen tőlem. Talán most már képes leszek megbocsátani, képes leszek találkozni, szembenézni vele, velük. Egy temetés összehozhat családokat, nem? Vele pedig már nem kell találkoznom, mert pont őt kísérjük majd utolsó útjára. Az apám, aki megkeserítette ifjúkoromat, aki miatt elmenekültem Whiltshire-ből, és meg sem fordult a fejemben visszamenni oda, egészen mostanáig.

− Az apám halott – suttogtam magam elé. – Halott, nincs többé…

Valami ezen a ponton eltört bennem. Az apám elvett tőlem mindent, az ártatlanságomat, a méltóságomat, az otthonomat. Otthon. Mindig azt hittem, hogy itt, Exeterben Alec és William révén megtaláltam azt a helyet, amit annak nevezhetek, de most felhasadtak az elfojtott érzések, a vágyakozás a hely iránt, ahol felnőttem. A mezők, a legelők, a dombok, a ház… Mind-mind hiányoztak. Mindenképpen menni akartam, de ezt a vágyamat beárnyékolta a hirtelen rám törő félelem, mely az ott töltött idő alatt gyakran emésztett, amikor valóságosan és átvitt értelemben is fölém magasodtak a falak. Nehezen vettem levegőt, fojtogatott a sírás. Próbáltam visszatartani, de nem ment, így hagytam, hogy magával sodorjon, és elvesszek benne.

− Alice, bent vagy? – Halványan eljutott hozzám, hogy valaki kiáltott, de nem tudtam válaszolni rá.

Aztán még egyszer.

− Alice?

Nem hallottam semmi többet, és mire feleszméltem, a kanapén ültem, William karjai tartottak szoros ölelésben. Az egyetlen megmaradt barátom karjai. Erről eszembe jutott Felix és Alec, akik mindketten túl hamar mentek el. Felix… Ahogy eszembe jutottak halálának körülményei, még jobban rázni kezdett a zokogás. Egyszerűen széttépték, teljesen értelmetlenül, és még mindig nem vagyok képes nem magamat hibáztatni, mert ha akkor nem jönnek el értem, akkor még mindig élhetne. Nem! Nem voltam képes tovább ezen gondolkozni, inkább hagytam, hogy a könnyek belülről átmossanak. Kimossák belőlem az újjáéledt fájdalmat. Bill karjai továbbra is ott voltak, erősen tartottak, óvatosan masszírozták ki a feszültséget a hátamból, lassan, körkörösen. Némán vigasztalt, nem suttogott banális közhelyeket a fülembe, hisz mindketten tudtuk, hogy mennyire felesleges, ezért nem erőltette, amiért nagyon hálás voltam neki. Várta, hogy megnyugodjak, és képes legyek elmondani zaklatottságom okát. Bárminél többet ért, hogy itt volt most velem, és nem hagyott magamra. Ahogy kezdtem megnyugodni, úgy tért vissza az élet a tagjaimba. Először még erősebben szorítottam magamhoz, majd mikor már elég erőt éreztem magamban, kibontakoztam a karjai közül. Egy darabig csendesen néztünk egymásra, barátságos, barna szemei aggódva fürkésztek. Láttam, hogy próbálja kitalálni, mi történhetett, azt is láttam, hogy mikor adta fel a próbálkozást, mert a ráncok összeszaladtak a homlokán és a szeme szegletében, ami miatt koránál sokkal öregebbnek látszott. Végül egyszerre szakadt ki belőlünk egy mély sóhaj, majd megszólalt.

− Mi történt, Alice? – Csendesen, óvatosan kérdezett, és kapkodva söpört ki egy ősz hajszálat az arcából, ebből jöttem rá, hogy idegesebb lehet, mint én, és a lehető legrosszabbra dologra számít. Nem tudtam hibáztatni érte.

− Az apám elhunyt. Az öcsém értesített róla levélben, bocsánatot kért. – Az arcán láttam, hogy nem erre számított. A szája félig elnyílt, mintha mondani akarna valamit, de hang nem jött ki a torkán. Meg tudtam érteni, engem is nagyon megdöbbentett a levél. Pillanatok alatt összeszedte magát.

− Hogyan talált meg? – Odanyújtottam neki a levelet. Hosszan tanulmányozta, majd visszaadta. – Mit akarsz tenni?

− Elmegyek – mondtam egyszerűen. – Szeretném, ha velem jönnél. – Ránéztem, és vártam az elutasítását vagy tiltakozását, de helyette csak egy kérdés jött.

− Tényleg ezt akarod? – Ismét hosszan nézte az arcomat. Volt is lehetősége rá, mert nem válaszoltam rögtön. Még egyszer végig kellett gondolnom, hogy mit akarok, aztán bólintottam.

− Ezt akarom. Talán megbékélünk egymással, talán nem, de meg akarom tudni, hogy képesek vagyunk-e rá, vagy a Prewettek teljesen képtelenek ilyesmire. – A végét már csak suttogtam, de William hallotta.

− Te nem vagy Prewett – jelentette ki, és hangján érződött, hogy ez a megingathatatlan meggyőződése.

− A rossz vér nem vész el. − Láttam, hogy helytelenítő grimasz suhan át az arcán, ami sóhajtásra késztetett. – Akárhogy is próbáljuk szépíteni a dolgot, az ő vérük is vagyok, nekem is vannak hibáim, és…

− De soha nem voltál, és nem is leszel olyan, mint ők – vágott a szavamba hirtelen.

− Csak mert minden erőmmel küzdöttem ellene – ellenkeztem.

− Te más vagy, mint ők. – Egy újabb olyan kijelentés, aminek sohasem tudtam hinni.

− Ha más lennék, már rég megbocsátottam volna, de ugyanolyan makacs voltam, mint az apám, aki azonnal kitagadott, amint elszöktem, és esze ágában sem volt megbocsátani, vagy megvárni, hogy esetleg meggondolom magam, és visszamegyek. Mert…

− Azok után, amit tett veled, vissza akartál menni? – szakította félbe a mondandómat újra Bill. Megütközve nézett rám, de nem hibáztathattam érte.

− Egy ideig hiányzott az anyám, mert bármennyire hűvös volt is velem, mégiscsak az anyám volt, és jobb pillanataiban lehetett vele beszélgetni. Továbbá hiányzott a ház is, a személyzet, főleg Elsa és Paul. Tudni akartam, mi van velük. Ezért ragaszkodtam hozzá, hogy találjunk valami módot, hogy tarthassam velük a kapcsolatot. Valóban gondolkoztam azon is, hogy visszamegyek, és bocsánatot kérek, de aztán hamar világossá vált, hogy nemkívánatos személy vagyok ott többé. Úgy kezeltek, mintha meghaltam volna. – Legyintettem, mert már nem számított, hiszen apám halott volt. – Szóval eljönnél velem? – kérdeztem meg még egyszer. A másik, akit megkértem volna, a fiam, Frederick, de nem akartam, hogy miattam kiessen a munkából, ezért reménykedtem, hogy William igent mond.

− Elmegyek − mondta végül.

Köszönetképpen megszorítottam a kezét.

***

Csitt-Csatt! Egy ollóval keresem az utamat - Marie-Aude Murail: Tartós hullám

Marie-Aude Murail francia írónőt véletlenül ismertem meg, sőt azt is mondhatnánk, hogy Fortuna kegyes volt hozzám, amikor a Könyvmolyképző egyik akciójában az Oh, boy! Című könyve volt az ajándékkönyv. Először csak a polcon porosodott, de aztán tettem vele egy próbát, és milyen jól tettem! Új kedvencet avattam, így nem volt meglepő, hogy a Tartós hullámot már tudatosan vettem meg a Könyvfesztiválon, és ahogy az Oh, boy! esetében sem, úgy ebben sem csalódtam. Az egyik, amit nagyon szeretek az írónőben azok a címadásai.

A Tartós hullám esetében is több mindenre utal a cím, egyrészt ez egy fodrászati szakkifejezés, másrészt a főszereplő Louis elhatározásának tartósságára, egy életre szóló hivatás megtalálására. A könyv fő szála egy tizennégy éves fiú útkereséséről szól, aki nem találja a helyét a szülei, de inkább a társadalom által számára kijelölt úton. Az elvárások fölé nőnek és egy váratlan esemény kell, ahhoz, hogy ebből kirángassák. Azt hihetnénk, hogy ez egy tipikus young adult könyvekre jellemző felállás határozza meg a könyvet, de aki egy sablonos történetre számít az kellemesen fog csalódni, mert mint az írónőnél általában, így ennél a könyvnél is egyedi ízt, érdekes mellékszálakat kap a cselekmény.

Fűzágak - 2. fejezet

2. fejezet

Az augusztust minden évben az Exe folyó menti kis házban töltöttem, amit még a házasságunk elején vettünk Aleckel, hogy itt töltsük a nyaraink nagy részét. Akkoriban még kis kert is tartozott hozzá, amiben zöldségeket termesztettünk. Jó volt ez a kis kikapcsolódás a munkából ebben a nyugodt, folyóparti lakban. Általában William is meglátogatott minket a feleségével, Marthával, aki a férjemhez hasonlóan hamar eltávozott, bár így is tíz évvel túlélte drága páromat.

Mostanában már csak azért jártam ki ide, hogy kissé rendbe tegyem a házat, ami a hozzá fűződő emlékek részét képezte. Általában a gyerekek is besegítettek, de most egyedül voltam itt, mert ma volt a férjem halálának tizenhetedik évfordulója, augusztus 24-e, és ezen a napon minden évben egyedül jöttem ki ide. Megvolt ennek a napnak a maga menete, amit minden évben követtem. Ez az állandóság megnyugtatott. Kisöpörtem, feltöröltem a kis házat, lemostam az ablakokat és a bútorokat.

Mire végeztem a szokásos teendőkkel, kora délután lett. Mivel kihagytam az ebédet, gyorsan készítettem pár szendvicset meg egy kis limonádét, és leültem az asztalhoz. Lassan, ráérősen fogyasztottam, nem kellett sietnem, mert az elmúlt évekhez képest hamarabb végeztem az szokásos teendőkkel, így még egy kis sétára is volt idő a folyóparton.

Elindultam. Mielőtt kiléptem a házból, fejemre vettem szalmakalapomat, hogy megvédjen a nap kellemetlen hatásaitól, majd bezárva az ajtót elindultam. Nem tartott sokáig, míg kiértem a partra. A folyó mentén sűrűn nőttek a fűzfák. Nagy örömmel indultam sétára közöttük. A hosszan lecsüngő ágak biztonsággal vettek körül, a kezeimbe fogtam őket, és gyengéden végigsimítottam rajtuk, ahogy a gyerekeim, unokáim arcán szoktam. Szeretett ismerősként üdvözöltem a fűzágakat, mintha kinyújtott kezek lettek volna. Gyerekkoromtól kezdve végigkísértek, megóvtak a bajtól, bánattól, és képesek voltak megnyugtatni, ahogyan annak idején a férjem is. Mostanra maguk maradtak ebben a szerepben. Az emlékek mellett ezért szeretek kijönni ide. Itt mindig magamra találhattam, feltöltődhettem.

A fák közül kilépve megpillantottam a folyót. Szoknyámat elrendezve leültem a parton, és csak figyeltem a hömpölygő, kék vizet. Egy-egy apró csobbanás, nesz jelezte, hogy a víz lakói aktívan élik életüket, hogy minden mozgásban van körülöttem, minden változik. Én is változtam, habár ez nem nagyon volt észrevehető, de az, hogy alig egy hónapja beavattam a családomat a múltam történetébe, bennem is elindította a változást. Felszabadított. Végre újra tudtam örülni az életnek, az olyan kis dolgoknak is, mint ez a napsütötte délután egy csendes helyen, vagy a családom szeretete, és már nem szomorkodtam annyit a férjem hiánya, vagy a múltban elszenvedett sérelmek miatt. Most már képes voltam továbblépni.

A kellemes kábulatból a víz egy újabb loccsanása zökkentett ki. Körbepillantva észrevettem, hogy eléggé késő van, a nap már lefelé tartott útján. Elindultam hát vissza a házhoz. Távolabbról még otthonosabbnak tűnt fehér és világoskék színeivel és zöld kerítésével, ami itt-ott lekopott, ahogy az idő kikezdte. Jövő héten kijövök ide Abigailékkel, és a segítségükkel kicsit kifestjük, felfrissítjük a házat, és a gyerekek játszhatnak kedvükre. Frederick fiai, Alan és az ikerbátyja, ifjabb Alec rendszert csinált abból, hogy a húgukat, Audreyt és a felnőtteket ijesztgették esténként, mikor kint, a tűz mellett beszélgettünk. Rendszerint lányom fia, Daniel is csatlakozott hozzájuk. Nagyon jó szórakozásnak tartották ezt a tevékenységet, a szüleik nagy bánatára. Néha én is beszálltam egy-egy csínybe, és együtt nevettem velük a többiek reakcióin. Elmosolyodtam az emlékek hatására, és alig vártam, hogy itt legyenek, és nyüzsögjön ez a kis kunyhó.

Még mindig mosoly bujkált a szájam szegletében, mikor beléptem a házba. Végigjárattam a tekintetem a kis előszobán és a konyhán, ahonnan a nappali nyílt. Ahogy haladtam beljebb, mindent jól megnéztem magamnak, most képes voltam figyelni az apró részletekre is, ami a gyors takarítás során nem volt lehetséges. Minden apróságról egy-egy emlék jutott eszembe. Férjem, ahogy a kedvenc, kopottas foteljében ül, és kávét szürcsölve újságot olvas, ahogy lelkesen magyaráz vagy épp nevet valamin. Olyan, mintha még mindig itt lenne, mintha nem tizenhét éve, alig ötvenhárom évesen vitte volna el a hirtelen szívroham. Megmarkoltam az emeletre vezető lépcső korlátját az emlék hatására, és még visszanéztem a szobára, gyorsan újra végigvéve minden apró részletet, mintha mindent meg akarnék jegyezni, vagy legalább a hely szellemét magamba akarnám szívni.

Újabb mosolyszilánk - Sarah Andersen: Puha boldog puffancs (Sarah's Scribbles-gyűjtemény 2.)

Az első válogatáshoz képest, aminél még nem voltak elvárasaim, ezt már nagyon vártam. Szerencsére a szokásos Sarah Andersen színvonalat kaptam, sőt többet is. Ez a rész sokkal jobban tetszett, mint az első. Már rögtön a borítója megfogott, aminek megtapintásakor a cím rögtön értelmet nyer, mert a címlaprajz-lány pulcsija élénk kék és bolyhos. Percekig csak simogattam és csak aztán tértem rá az olvasásra.

 Először végiglapoztam, hogy lássam, mire számíthatok a kötetben, és rögtön fel is fedeztem a kedvenc képsoromat, amit a Felnőni kiábrándító értékelésénél már megmutattam nektek, A mire költöm a pénzt című kép. Örülök, hogy ebbe belekerült, mert igazi könyvmolykép. Ami még feltűnt, hogy ez a könyv tematikusabb, személyesebb a végén található két összefüggő történet a pulcsi tolvajos és az introvertáltakról szóló különösen.

Fűzágak - 1. fejezet

1. fejezet

A családom osztatlan figyelme miatt kezdtem elbizonytalanodni, és megfordult a fejemben, hogy elállok szilárd elhatározásomtól. A csészémbe kapaszkodtam, hogy bátorságot nyerjek, és egy gyors korty után belekezdtem életem korai szakaszának történetébe.

A szüleim házasságának harmadik évében születtem, 1941. július 16-án, egy kellemes nyári hajnalon. Születésem körülményeiről csupán annyit tudok, hogy anyám, Mary sokáig vajúdott velem a whiltshire-i családi birtok egyik szobájában, mire megszült engem. Apám a közelben sem volt, de ez tulajdonképpen semmit sem számított, mert az utasítása, amely követte a Prewettek családi hagyományait, az volt, ha lánya születik, az az anyai nagyanyja nevét kapja, így kereszteltek az Alice névre.

Apám, XII. Jeffrey Prewett nagyon hagyománytisztelő volt, sőt valósággal a megszállottja volt a tradícióknak, amit az is mutatott, hogy az öcsémnek a XIII. Jeffrey nevet adta, ezzel is ragaszkodva a buta családi szokáshoz, már ami az elsőszülött fiúgyermek elnevezését illeti, de az öcsém születéséről később több szót is ejtek. Visszakanyarodva a névadásomhoz. Apám az Alice névvel nem az anyámnak akart kedveskedni, még csak a tiszteletét sem akarta kifejezni felé, egyszerűen csak ez volt a hagyomány a Prewett famíliában, már ki tudja, mióta. Ez lehetett volna egy jó szokás, elsőre annak is tűnik, de csupán képmutatás volt, mert egy lánygyermek születése jelentéktelen eseménynek számított a Prewettek szemében. Apám nem átallotta rosszabb pillanataiban a fejemhez vágni, hogy mennyire haszontalan a létezésem, és mennyivel jobb lett volna, ha én is fiúnak születek, mint az öcsém.

Félúton volt hazafelé, mikor megtudta a hírt, hogy elsőszülött gyermeke kislány lett. Ezután már nem sietett, hogy minél hamarabb hazaérjen, hanem visszaindult az anyám vajúdásának hírére félbehagyott üzleti tárgyalására, mert nem számított. Ugyanez volt a helyzet a házasságukkal is, egy jól irányzott üzleti befektetés volt csupán, mind anyám családjának, a Norringtonoknak, mind a Prewetteknek, akik azzal, hogy az apám feleségül vette az anyámat, jókora vagyonra tettek szert. A házassággal a család kezébe került jó néhány gyár, ami azt eredményezte, hogy a család innentől kezdve nemcsak kereskedelemmel, hanem gyártással is foglalkozott. A családi vagyon pedig egyre nőtt, ezt a növekedést még a második világháború sem törte meg, mert ügyesen meglátva a piaci helyzet változásait, a család néhány gyártóegységet fegyverek, lőszerek és egyéb hadi felszerelések gyártására alakított át, ami a Brit Királyi Hadsereget is a vásárlójukká tette. Apám születésemkor is éppen a hadvezetéssel tárgyalt, létezésem eltörpült ennek fontossága mellett.

Egy kis szünetet tartottam a történetben, hogy sorrendbe szedjem a további gondolataimat, de ezt kihasználva a fiam beszélni kezdett.

− Ez elég kegyetlenül hangzott. Nem volt kíváncsi a saját lányára? – Frederickre néztem, és keserűen elhúztam a számat.

− Mint már az előbb említettem, egy lánygyermek születése nem volt jelentős esemény a családomban, ezért nem indokolta semmi, hogy hazatérjen – nyomatékosítottam még egyszer az előbb hosszan kifejtett gondolataim lényegét.

Tudtam, hogy nem volt túlságosan kielégítő a válaszom, de nem voltam képes mást mondani erre a megjegyzésre. A lányom is kevésnek gondolhatta, mert rögtön megkérdezte.

− Nem volt jelentős? Hogy érted azt, hogy nem volt jelentős? Hiszen elsőszülött voltál, és az első gyermek születését mindig nagy várakozás előzi meg. – A fejét ingatta, amikor beszélt. Látszott rajta, hogy nem érti az apám indokait, pedig nagyon is egyszerűek voltak.

− Egyszerűen nem akart tudomást venni róla, hogy az elsőszülöttje kislány, talán még a büszkeségét is sértette, hogy nem fia született, ahogy azt szerette volna. Hosszú generációk óta először történt meg, hogy nem fiú volt az elsőszülött. A Prewett család, így az apám szemében is a fiúgyerek volt az érték, a névnek, a család hírnevének és az üzletnek a továbbvivője, a birtokok és a vagyon legnagyobb részének örököse, de ő csak engem kapott, egy kislányt. Nyugtalansága nem is volt alaptalan, mert anyám szervezete nem volt túl erős, így azt hihette, hogy nem fog szülni neki több gyereket, és…

− Lehet, hogy így gondolta, de ez akkor is elfogadhatatlan! – kiáltott fel hirtelen a menyem, Beatrice félbeszakítva a magyarázatomat. Láttam, hogy mellette a fiam teljesen elborzad.

− Akkoriban más volt a nők társadalmi megítélése, és apám még az átlagnál is rosszabb volt ebben a kérdésben. Például ellenezte, hogy a nők választhassanak, holott már évekkel korábban megkapták rá a jogot – folytattam a magyarázatot.

− De hát miért? – Ez a kérdés most Charlestól, a vejemtől jött.

− Meg kell értenetek, hogy az 1941-ben bevett gondolkozás erősen messze áll a 2008-astól. Manapság ezek a dolgok teljesen természetesek, de akkoriban a nőket korántsem tartották egyenrangúnak, sőt egyesek, köztük az apám is, egyenesen alsóbbrendűnek tartották őket, korlátozott értelmi képességűnek, de végeredményben itt most nem ez a lényeg. Nagyon eltértünk a tárgytól. Ha megengeditek, folytatom a történetet. – Megvártam, hogy mindannyian beleegyezésüket adják, majd ismét felvettem a történet fonalát. Teljesen elvesztem a múltban, mintha újraéltem volna az egészet. Ezt a családom is észrevehette, mert többet nem szakítottak félbe.

Hardcore érzelmi hullámvasút – Lylia Bloom: Védtelenül

Az Aranymosás pályázaton fedeztem fel a történetet, ahova felkerültek a regényből részletek. Már akkor nagyon tetszett, bevonzott az elejétől kezdve a történet, ami a könyvet kézbe véve sem volt másként. Az első pillanattól kezdve úgy éreztem, hogy hozzám, nekem szól a könyv. Rögtön szimpatikussá vált Anna karaktere, de erre majd a karaktereknél térek ki, legyen elég annyi, hogy bizonyos szempontból a huszonéves önmagamra ismertem, amikor még az egyetemi koliban idétlenkedtünk a csajokkal. Szép emlékeket idéz a könyv eleje. Számomra belengi nem kevés nosztalgia faktor.

Aztán bedurvul a történet és kezd egyre jobban eltérni a felidézett emlékeimtől, és mindentől, amit lehet egy fiatal lány életében ideálisnak nevezni. Minden van ebben a könyvben, amiről szeretek olvasni. Bántalmazás, lelki terror, szenvedés, gyász. Furcsa lehet külső szemlélőnek ez a felsorolás, de ez a három szó sajnos a való világ része, és ez a könyv teljes mértékig életszerű egészen az epilógusig, az egy kicsit nálam kilóg a sorból, de ne szaladjunk ennyire előre.

Fentebb említettem, hogy a könyv eleje egy nagyon hatásos jelenettel nyit, legalábbis engem rögtön megvett magának. Nagyon erősnek tartom ezt a kezdést. Az írónő képes volt néhány mondattal egész karaktereket felvázolni, akik érdekesek, és kíváncsi vagy rájuk, és akiket aztán elmélyít. A nyitó pár fejezet ezt kitűnően megalapozza. A történet határozott ívet alkot, nem éreztem, hogy bárhol is megtört volna. A cselekmény tökéletesen egymásra épül. Nem éreztem lyukakat benne. A karakterek jól kidolgozottak, főleg a lelki folyamataik leírása volt az, amit nagyon jól ábrázolt az író. A lélektan nagyon hangsúlyos a könyvben, aminek kifejezetten örültem.

Fűzágak - Prológus

Prológus

Narancsvörös foltok játszottak a szemem előtt. A napsugarak végigsimítottak csukott szemhéjamon, felfrissítették arcom elnyűtt, ráncos bőrét. Kellemes meleg volt, ahogy az jellemző az exeteri nyarakra. Még jobban kinyújtottam a nyakam, közelebb akartam kerülni a melegséghez, vágytam rá, hogy újra megérintsen, felmelegítsen, életre keltsen belül. Vártam, hogy kérges, meleg ujjak simuljanak a tenyeremre, és elkergessék minden gondomat, vagy ha arra nem is képesek, enyhítsenek rajtuk. Ám már nem érinthettek.

Közel tizenhét éve már, hogy nem tölthette velem a délutánokat a kertben. Csak pihent, szótlanul, a kezemet fogva, nem kérdezgetett olyan dolgokat, amiről már mindent tudott, csak hagyta, hogy a segítségével próbáljak felejteni. Már csupán a jelenléte is megnyugtatott, és egy csapásra elkergette a múltból jött sötét gondolatokat, mert ő értette, tudta, amit rajta és két barátján kívül más nem, amitől délutánonként a kert csöndes magányába menekültem. Minden nap megküzdöttem magammal, de ő sosem rótta fel nekem, bár megtehette volna, hisz mindent megtett, hogy boldoggá tegyen, de soha nem tudtam igazán szabadulni a démonjaimtól. Sohasem mondtam el neki, hogy sikerrel járt.

Boldog tudtam lenni mellette, aki családot és értelmet adott nekem, az életemnek. Jelentést adott az eldobott létezésnek, és megtanított arra, hogyan szeressem magam, hogyan fogadjam el, hogy nem vagyok jelentéktelen, hogy számára én vagyok a legértékesebb dolog, amit egy férfi valaha magáénak tudhat. Elfogadtam a szeretetét, és megpróbáltam, amennyire tőlem telt, viszonozni, ami nem ment könnyen, mert akkorra szinte képtelen voltam bármilyen érzelemre, annyira mélyre temettem őket magamban. Fokozatosan vezetett ki a sötétségből, képessé téve rá, hogy újra el tudjam mondani, érzékeltetni tudjam, ami bennem van, újra tudjak nevetni, emberek közé menni, élni.

Nem hittem volna, hogy ennél jobb dolog történhet még velem, de aztán megszülettek a gyerekek. Először a lányunk, aztán három évre rá a fiunk. Édesanyává tett engem. Hihetetlen volt! Végre megértettem, rájöttem, hogy lehetek igazán boldog, hogy ez az enyém, hogy senki nem bánthat a régiek közül, többé nem érhetnek el hozzám. Boldog lehettem, velük lehettem boldog. Minden más pedig messze volt.

A délutáni küzdelmek rövidültek, aztán elmaradtak, csak néha-néha éreztem késztetést, hogy kiüljek a kertbe, de akkor is ott volt velem, megnyugtatott, védett. Magamtól s a világtól. Megnevettetett. Mély, öblös nevetése volt, a legjobb zene, amit valaha is hallottam. A nevetése… Erre fájdalom hasított a mellkasomba. Erősen szorítottam a ruhám anyagát, és próbáltam úrrá lenni a rosszullétemen. A hiánya azonban olyan erővel tört rám, hogy hosszú percekig tartott, míg kapkodó lélegzetem lecsillapodott, és markom elengedte a blúzomat. Lassan megnyugodtam, de ekkor meghallottam az öblös nevetést, és bennem akadt a kifújni készült levegő.

Hirtelen pattantak ki eddig összeszorítva tartott szemeim.

– Alec? – suttogtam, de a hang közelebbről jött, és más neszek is társultak hozzá.

A forrásuk irányába kaptam a fejem, a ház felől jöttek. Szemüvegem híján csak foltokat vettem ki, de felismertem a fiamat, Fredericket, és lassan-lassan a többieket is, a családomat. Az én családom! Még mindig nehezen hittem el.

– Pedig ennyi év után el kéne – hallottam a férjem hangját a gondolataim közt.

Felnevettem erre. Még a halálod után is itt vagy velem, ugye? Még most is vigyázol rám.

A nevetésem elhalt, így a ház felől a vidámság hangjain kívül más neszek is eljutottak hozzám. Mennyi mindent nem hallhatott az ember, ha magába fordult, sok mindent mulasztott így el. Végre azonban eljutott hozzám a többi zaj: a tányércsörömpölés, a kutyaugatás, a gyerekek játékának zsivaja. Kéthetente mindig ezek a hangok töltötték meg élettel a házat, mikor a gyerekek idelátogattak. Ezekhez persze a kert zajai is társultak. A levelek susogtak, ahogy a nyári szellő megmozgatta őket, madarak tucatjainak éneke töltötte be a kertet, ahogy egymást és a nyarat üdvözölték. Az otthon hangjai. Jelezték, hogy hazaértem, itthon vagyok.

Noir fantázia világ állatokkal - Juan Diaz Canales – Juanjo Guarnido: Blacksad – Árnyak között (Blacksad 1.)

Amikor először megláttam, hogy nagyalakú, művészeti albumszerű a képregény kivitelezése, valamiért a Tesz-Vesz város ugrott be gyerekkoromból. Az is nagy alakú volt és egy egész öl kellett hozzá, hogy kényelmesen lapozgasd. Ebben ugyan ki is merült a hasonlóság, mert az említett könyv gyerekeknek készült, a Blacksad meg a felnőtteket szólítja meg. Amiért megemlítettem, az az, hogy néha kényelmetlen volt tartani, de ez nem von le semmit az értékéből természetesen, ez csak egyéni meglátás arra nézve, hogy ez a formátum inkább nézegetésre való, nem pedig sokszori olvasásra.

Ezt az érzetet megerősíti az is, hogy a rajzok nagyon részletesek, minden kocka él, és a legapróbb utcarészlet, szobabelső is odavonzza a szemet. Az állatok realista emberszerű ábrázolása ad egy plusz az összképnek. A karakterek személyisége illik az adott állatalakhoz, ami megformálja, ahogy lakásuk, szobájuk, irodájuk, stb. hangulata is, ami szintén tükrözi a személyiségüket is. Az előszó első mondata megemlíti a Macskafogót, ami nem rossz összehasonlítási alap, bár emiatt elég magas elvárásom volt a képregény felé, amit viszont nem elégített ki maximálisan.

Másik világ - 2. rész

2. rész

Evie nem szerette a szobáját, pontosabban azóta nem, amióta az öccse megszületett, mivel mindig körülötte akart lenni. A legtöbb idejüket az ő szobájában töltötték. Minden vidám emléke oda kötötte, ahhoz a világhoz, amit a Joshua feliratú ajtó rejtett. Ott szőtték a történeteket, amiket aztán eljátszhattak a tisztáson, ott olvasott mesét az öccsének, amelyekből szintén előadták a kedvenc jeleneteiket, leginkább a saját, másodsorban pedig a környékbeli gyerekek nagy-nagy örömére. Csupán néhány alkalom akadt, amit külön töltöttek. Az egyik a leckeírás volt. Eleinte a szüleik engedték a közös tanulásukat, mert Evie, aki kezdetektől fogva könnyen tanult, segíteni tudott a nehezebben tanuló testvérének, aki nem igazán tudott sokáig egy dologra koncentrálni. Ez nem egyszer azzal járt, hogy sikerült rávenni a nővérét a mókára magolás helyett. Általában olyan játékokat találtak ki, ami nem járt nagy zajjal, nehogy a szüleik észrevegyék, hogy nem a leckével foglalkoznak. Kedvencük a barkochba volt, mert teljesen szabadjára engedhették a képzeletüket.

Egyik alkalommal azonban, amikor a szüleik még nem értek haza a munkából, Josh nem bírt megülni a fenekén, és egész egyszerűen egy párnát dobott az elmélyülten matekozó Evie arcába.

– Hé! Most nem érek rá veled játszani, holnap dolgozatot írunk! – méltatlankodott a hirtelen támadás ellen az akkor tizenkét éves nagylány.

Erre egy újabb pihés bomba volt a válasz, meg csibészes nevetés.

– Na, megállj csak! – pattant fel Evie, feledve a földre hulló füzetét és ceruzáit.

– Kapj el, ha tudsz! – öltött rá nyelvet Josh.

Átvetődve az ágyon elorozta az egyik párnát, és kirohant a szobából, Evie pedig a maradék munícióval utána. A csata a földszinten lévő nappaliban folytatódott, amiben a kispárnákon kívül a díszpárnákat is bevetették, és közben folyamatosan nevettek. Minden jól ment, míg az egyik párna le nem verte az antik vázát, amit az anyjuk az egyik születésnapjára kapott az apjuktól. A „balszerencsét” azonban még nem ez jelentette, hanem az, hogy a szülei épp ezt a pillanatot választották, hogy hazaérjenek…

A lány Josh ágyán fekve elmosolyodott az emlékre. Mert megpróbálták ugyan őket elválasztani, de az öccse szobája immár az ő birodalma volt, ahol a tükör segítségével bármikor együtt lehettek.

Csak akkor volt képes elválni Joshtól, ha rajzolni vagy festeni akart, mert ilyenkor általában a szabadba vágyott, ahol egyedül lehetett a gondolataival és szárnyalhatott. Fantáziájának szárnycsapásai elevenedtek meg a rajzain, és ezek természetesen legtöbbször kitalált világok formájában öltöttek testet. Festés közben is másik világban járt, pont úgy, mint amikor olvasott. A képein néha megelevenedtek részletek a könyvekből, de ezekhez mindig vegyültek saját történetek. Szerette a természetet maga körül alkotás közben, ez mindig inspirálta. A testvére halála óta képtelen volt festeni a szabadban, ahol zöld fű, fák és lüktető élet vette körül, ő azonban megfagyott belülről, menekült onnan.

A régi szobája lett a műterme, ott festett, tárolta a vásznakat, a kész festményeket, festékeket és más hozzávalókat. Ám volt, hogy hetekig nem is lépett be abba a helyiségbe, ahol mindig is ridegséget érzett, és ezt a testvére halála felerősítette benne, így számára egykori szobája a sötétség volt, Joshé pedig a fény.

Ám azon a napon mégis késztetést érzett az alkotásra, így hát kinyitotta a mindig zárva lévő szobát. Általában bezárkózott, ha alkotni akart, de most nem törődött ezzel, hanem szórakozottan indult el a szekrényekhez. Fogalma sem volt, mivel is kezdje, így sorban kinyitotta mindet. Aztán eszébe jutott:

– Hát persze! A kardamom! – Evie letérdelt és kihalászott egy dobozt az egyik szekrény aljából.

Levéve a tetőt megkönnyebbülten felsóhajtott, mert még több tégelynyi készlete volt mind a fehér, mind a zöld kardamom porított hüvelyéből. Ez egy indiai fűszernövény volt, egyúttal az anyja egyik kedvence, és előszeretettel ízesített vele kenyeret meg süteményeket, így aztán mindig elég sok volt belőle otthon. Leginkább csak a magvai, mert azt használták fűszerként.

De egy alkalommal hüvelyesen vett belőle, és Evie-nek megtetszett a zöld és fehér kardamom héjának színe. Addig rimánkodott az anyjának, míg az odaadta neki a kimagozott hüvelyeket, hogy felhasználhassa a képeihez.

Eredetileg kollázst akart belőlük készíteni, de az egyik héjdarab véletlenül beleesett a kikevert kék olajfestékbe, és az élénkzöld színe elkezdett beleoldódni, megváltoztatva a kék árnyalatát.

Ezután kísérletezni kezdett a kardamom hüvellyel, és végül észrevette, hogy a porrá tört héj hatásosabb, valamint arra is rájött, mennyit kell bekevernie a festékekbe, hogy a legjobb színárnyalatokat alkothassa; pontosan huszonegy grammot. Beletelt pár hónapba, mire kialakult ez a bevált recept és megalkotta az új színkeverési módszerét, de a képei magukért beszéltek, legalábbis az öccse szerint, mert másnak a felfedezése óta készült képeket nem merte még megmutatni. Védőfóliába csomagolva elzárta őket mindenkitől, ahogy a világát is, amit szintén csak Josh ismerhetett.

Miután megkeverte a festékeket, felállította a vásznat. A palettát a baljába véve egy ideig csak csendben várt a megfelelő pillanatra. Behunyta a szemét, és másik kezében az ecsettel körözött a vászon előtt. Végül hirtelen megállt; megvolt a kép. Kinyitotta a szemét, aztán elkezdte felvinni a szeme előtt játszódó jelenetet. Hamarosan megelevenedett a napokkal ezelőtti tárgyalás, aminek a tükrön keresztül szemtanúja volt. Különösen az a részlete ragadta meg, mikor az immár huszonkét éves Josh daliás hercegként ül a Fekete és Fehér Király közt, és próbálja kibékíteni őket.

Éppen a Fekete Király koronáján igazított még egy kicsit, amikor a szeme sarkából egy árnyékot látott elmenni a félig nyitva hagyott ajtó előtt. Aztán már hallotta a lépteket is.

– Biztosan a Fekete Király jött át, Josh, hogy megszegje az egyezséget, és leigázza a tükrön túli világot – mondta a képen megelevenedett testvérének, aztán kilépett az ajtón, hogy utánanézzen a dolognak.

A lépcsőhöz érve érthetetlen dolog tárult a szeme elé. A szülei a játékos ládát cipelték lefelé, és amikor meglátták őt a lépcső tetején, megdermedtek és várták, hogy mi fog történni. Evie abban a pillanatban elfeledett mindent holmi másik dimenzióból ideszökött királyról, és szigorúan nézett a szüleire.

– Hova viszitek azt a ládát? Nem adtam engedélyt rá! Azonnal vigyétek vissza a helyére! – követelte a lány.

– Nem tehetjük – jelentette ki szilárdan az anyja. – Nincs rá szükséged, kislányom.

– Már hogy ne lenne! Az Tükörország bejárata, azon keresztül beszélhetek Joshsal. Nem vihetitek sehová!

– Nem! – kiáltotta az apja, aki addigra szintén elvesztette a türelmét. – Nem beszélhetsz a testvéreddel, mert az nem lehetséges. Értsd meg, Evie, az öcsédet kilenc éve elgázolták, és belehalt. – Mire a végére ért, elcsuklott a hangja.

– Nem igaz! Ti ezt nem értitek! Mindig is el akartatok szakítani tőle! – üvöltötte Evie, miközben minden erejét latba vetve próbálta kitépni a ládát az érdemtelenek kezéből.

***