Jemma nem szerette a történelmi földrajz órát. Nem magával a tantárggyal volt baja, mert szeretett érdekes helyekről tanulni és jónak találta, hogy emellett a történelmi ismereteket és összefüggéseket is feltárja, ami könnyítette a megértést. Viszont nem tetszett az a burkolt ellenszenv és véleménynyilvánítás, ami minden ilyen órán elhangzott, és mindig úgy érezte, hogy felé irányul, mert más volt: egy különleges genetikai mutációval született. És noha tudta, hogy az ő közössége elfogadta az ilyen embereket és a tanáraik csak a Felia által előírt tananyagot oktatták, mégis fájt neki, ha ronda szavakkal illették az ő állapotát. Annak ellenére, hogy osztálytársai, tanárai szerették, és a közösség is egyenlőként tekintett rá, mégsem érezte magát odaillőnek. Csak az tartotta vissza, hogy szerette a szüleit, és alig tíz évesen félt nekiindulni, hogy megkeresse az olyanokat, mint ő, noha többször álmodott róla, hogy megteszi, ahogy most is arról képzelgett, hogy a többi Hold között él, megbélyegzés és a kirekesztettség érzése nélkül.
Az álmodozásból egy, a tanárnő által mondott szó zökkentette ki.
– Az elkövetkező két hónapban a Holdak szigete lesz a fő témánk. A mai egy áttekintő óra lesz, megpróbálom összefogni, amit eddig a témáról tudtok és hozzátenni néhány új információt. Mint ahogy arról már biztosan beszéltetek biológia órán, Holdaknak nevezzük a Holdpikkely mutációt mutató embereket, akik emiatt bizonyos képességekkel is rendelkeznek, mint például levitáció, telekinézis, telepátia és még sorolhatnánk. – A tanárnő itt szünetet tartott, és megvárta, amíg a gyerekek leírják.
– Én pedig blokkolni tudom az emberek felém irányuló érzelmeit és gondolatait – gondolta magában Jemma, miközben jegyzetelt.
Mrs. Filtz pár másodperc után folytatta.
– Magát a mutációt 2105-ben fedezték fel. Akkor még egyedi esetnek gondolták, de aztán tömegesen kezdett megjelenni Felia mind a négy kontinensén, legnagyobb számban a bolygóról elnevezett északi kontinensen. A jelenséget először betegségnek gondolták, ami pánikot okozott a lakosság körében. Megpróbáltak gyógymódot keresni rá, de a vizsgálatok közben kiderült, hogy egy mutációról van szó, ami nem fertőző. Ennek ellenére féltek ezektől az emberektől, és szélsőséges csoportok alakultak, amik üldözni kezdték őket. A 2130-es évektől megkezdődött a Holdak kivándorlása Andron szigetére, amit 2172-ben a Holdak szigetére neveztek át. A kivándorlás oka a bántalmazáson és meghurcoltatáson kívül a kormány a Holdakat érintő megszorító intézkedései miatt történt. Főleg az északi kontinensre jellemző, a mutációt mutatók körében a megnövekedett mértékű elvándorlás, először a nyugati és a keleti kontinensek felé, majd amikor ott is erősödni kezdett a fajgyűlölet, a békésebb déli kontinens felé. Az egyik ilyen déli kontinens felé tartó hajó eltévesztette az irányt, és így jutottak Andronra, ami majdnem lakatlan volt, néhány déli kontinensbéli telepest kivéve. Az ott lévő emberek békével és barátsággal fogadták a Holdak megjelenését, így azóta egyre többen vándorolnak ki a szigetre és alakítják ki ott az életüket.
Ahogy a tanárnő magyarázata haladt előre, úgy fogalmazódott meg Jemmában egy fontos kérdés, ami arra késztette, hogy félbeszakítsa Mrs. Filtzet.
– Én is elmehetnék erre a szigetre? – kérdezte halkan.
– Miért akarnál oda menni? A mi közösségünk befogadott téged, itt biztonságban vagy – mosolygott rá kedvesen a nő.
– De mi van, ha már nem leszek biztonságban? – makacskodott a kislány.
– Az nem fog előfordulni – mondta a történelmi földrajz tanárnő teljes meggyőződéssel.
Az osztálytársai mind felé fordultak, és biztatóan mosolyogtak rá. Jemma erre zavarba jött, és ahogy mindig, amikor megbámulták, megpróbálta hajával eltakarni a homlokán lévő élénk kék színű, hold alakú, pikkelyes képződményt.
***
A gyerekek az utolsó óra végeztével a közösségi szabadfoglalkozást – mivel jó idő volt – az udvaron töltötték. Jemma is ott játszott a többi gyerekkel, ahogy azt minden délután tette, de most a gondolatai a történelmi földrajzóra és a Holdak szigete körül jártak. Szétszórtsága ellenére homokvár építésébe kezdett Peterrel, a legjobb barátjával, és a játék hamarosan kiverte a fejéből baljós gondolatait.
Nem törődött azzal, hogy egyenszoknyája és -harisnyája megsínyli a homokvárépítést, amibe annyira belefeledkeztek, hogy minden más megszűnt körülöttük, a többi gyerek futkározása, nevetése, és a nevelők beszélgetése kellemes háttérzajt adott egy újabb remekmű elkészítéséhez. Most egy, a régi korokat idéző négybástyás várat építettek, hatalmas kapuval és tornyokkal. Éppen az egyik legaprólékosabb rész, a bástyák kidolgozása volt soron, amikor meghallottak valami oda nem illőt.
Nehéz léptek közeledtek feléjük. Egy csapat különös egyenruhát viselő bakancsos férfi közeledett. Egyszerre léptek, amitől dübörgött a beton, és a gyerekek ijedten hátráltak el a közelükből. A kislány látta, hogy Peter rémülten felugrott és eliramodott egy közelben álldogáló kisebb csoport felé, Jemma azonban megdermedt, moccanni sem bírt, és ez megpecsételte további sorsát.
Két oldalról megragadták, és lefogták. Rúgkapált, kiabált, de senki sem jött a segítségére, a felnőttek és a többi gyerek némán figyelte, mi történik. A kislány rugdalózás közben eltiporta a vár védvonalait, végül az egész összeomlott, pont akkor, amikor egy eddig hátrább álló férfi közelebb lépett. Előbb kisimította a kislány haját izzadt homlokából, óvatosan, mintha óvni akarná a gyermeket. Jemma egy megkönnyebbült sóhajt hallatott, hogy aztán olyan sikoly hagyja el a száját, ami betöltötte az udvaron honoló némaságot. A férfi olyan erővel markolta meg a haját és feszítette hátra a fejét, hogy a fejbőre égni kezdett, a nyaka pedig belerándult. A katona másik kezének ujjai a homlokán lévő érzékeny bőrkinövéshez értek.
– Egy újabb korcs fattyú – recsegte undorodó hangon. – Itt, egy rendes iskolában. – Olyan lassan és artikuláltan beszélt, mintha minden jelenlévő öt éves gyerek lett volna csupán. – Hogy mertek a mi tiszta világunkban egy ilyet megtűrni?
– Milena Teth vagyok, az intézmény igazgatója. Szeretném tájékoztatni, hogy itt a Kreta közösségben mindenki egyenlő, bárki járhat az iskolánkba, fajtól és népcsoportjától függetlenül – sietett oda a férfihoz az iskola igazgatónője, aki épp akkor lépett ki az épületből, szigorú tekintettel méregetve az egyenruhás alakot. – A Közösségekre vonatkozó törvény ötödik cikkelye szerint jogosan jártunk el, mikor ezt a kislányt a tanulóink közé engedtük, a szülei a tiszták közé tartoznak, dolgos, tisztességes emberek. Azonnal engedjék el a gyereket! – Mrs. Teth a végén parancsoló hangot ütött meg, és bíztatóan rámosolygott a kislányra.
Azonban az egyenruhás önelégült mosolya semmi jót nem ígért.
– Anran Fet vagyok, a Felia kontinens Végrehajtó Testületének egyik főtisztje. – A nő erre a kijelentésre hátrált pár lépést, és várta, hogy a férfi folytassa. – A fő döntéshozó testület határozata szerint a Végrehajtó Testület és az Anti-Hold Liga egyesült, továbbá bármelyik Hold azonnali hatállyal kitelepítendő, a hatósági szerv akadályozásáért börtön, rosszabb esetben halálbüntetés jár – foglalta össze a törvényi változtatás lényegét.
Mrs. Teth döbbenten nézett a férfira.
Általában a végrehajtó testület kihirdetőjének csak véglegesítenie kellett az új rendeleteket, mert addigra már a lakosság tisztában volt vele, de most ez váratlanul ért mindenkit. Az igazgatónő szólni szeretett volna, de tudta, hogy a főtartomány döntései ellen semmit sem tehetnek, így lehajtotta a fejét, némán tűrte, amíg elhurcolták a kislányt.
Jemma szabadulni akart a vasmarkokból, amik csak szorították és vitték rendületlenül. A karjait feszegette, de attól csak megfájdultak az izmai, rúgásai apró segélykiáltások voltak csupán, és úgy peregtek le az edzett férfiakról, mintha az apró lábak csak simogatták volna őket. Végső elkeseredésében a kislány az egyik férfi karjába harapott, de ezért a tettéért fájdalom lett a jutalma. Durván a száraz, kérges földre lökték, aztán nem történt semmi; a kislány behunyta a szemét, és már-már azt hitte, otthagyták. Ám pár pillanat múlva megérkezett az első rúgás, amit még legalább öt követett. Próbálta védeni homlokának érzékeny, középső részét, de az egyik bakancs így is felsértette. A fájdalomtól felüvöltött, majd pár pillanat múlva elvesztette az eszméletét.
***
