Eddig soha nem éreztem rá
késztetést, hogy blogkönyvet olvassak, így amikor Donászi Franciska megkeresett
azzal a kéréssel, hogy lenne-e kedvem elolvasni a könyvét, kissé megilletődtem.
Egyrészt azért, mert maga a szerző keresett meg, másrészt azért, mert még soha
nem olvastam blogból készült könyvet, és fogalmam sem volt, hogy érdemben
tudnék-e írni róla. A dilemmámat az követte, hogy rákerestem a könyvre, és
elolvastam a fülszövegét, ami megmozgatott bennem valamit, így azt gondoltam:
miért ne? Nagy baj nem lehet belőle, legfeljebb csak a szerzőnek küldöm el a
véleményt és nem lesz belőle bejegyzés, és azzal a lendülettel visszajeleztem a
szerzőnek, hogy részemről mehet a dolog.
A
kezdeti dilemmámat a könyv első pár oldala el is oszlatta. Olyannyira, hogy
arra ocsúdtam, hogy már a felénél járok, annyira feküdt nekem, és csak fogytak
az oldalak. Aztán leálltam, mondván ennek túl hamar vége lesz, és ezt nem
akartam, így hát félre tettem, és olvastam mást. Jobb döntést nem is hozhattam
volna, mert jó volt újra elmerülni az akkori Budapestben, és a szerző
emberközeli cikkeiben.
Egy
apróságot tudok csak negatívumként megemlíteni: az utolsó két cikk között túl
sok idő telt el. Kíváncsi lettem volna rá, mi történt a két bejegyzés között.
Egy
vidéki lány időkapszulája. Röviden így tudnám jellemezni ezt a gyűjtemény, ami
a szerző háromévnyi blogbejegyzéséből szemezget, és örökít meg pillanatokat,
eseményeket, helyeket, amiket a szerző megélt, megismert, megtapasztalt. Az
elején nem tudtam, mire vállalkozom, de ahogy egyre jobban elém tárta az
emlékeit, élményeit, egyre jobban úgy éreztem, hogy én is a részévé válok az
utazásnak, mintha én is ott lennék és látnám a vallási fanatikus kínait vagy
átélném a hajvágást a Nyugati aluljárójában. Ritkán érzem azt, hogy valaki
ennyire képes átadni azt, amit lát, hall, vagy éppen érez, de itt megtörtént.
Szinte már együtt éltem a sorok által megelevenedett képekkel, emberekkel.
Végig képszerű, valóságos a leírás, és ami a legfontosabb őszinte. Süt az
egészből egy olyasfajta őszinteség, amit ritkán tapasztalok, ezért meg is
döbbentett. Ez olyan életet, erőt ad az egésznek, hogy szinte már megelevenedtek
a történetek előttem.
A
nyelvezetre is ez az élet jellemző, noha áthatja az újságírókra jellemző
precizitás arra nézve, hogy minden a lehető legpontosabban legyen megörökítve.
Emellé jön be a humor, vagy néhol a szarkazmus, esetleg düh, szomorúság.
Érzelmek széles skálája jelenik meg a drámaiságtól a már-már komikumba hajló
ábrázolásig. Ez a sokszínűség, ami igazán érdekessé teszi ezt a könyvet.
A
másik a stílus. Nem nagyon érdekel a festészet vagy a képzőművészet, de még egy
kiállítást is úgy tudott ábrázolni a szerző, olyan élettel és képszerűen, hogy
legszívesebben azonnal fogtam volna magam, és elmentem volna az adott
kiállítást megtekinteni annak ellenére, hogy már biztosan nem lehetséges. Így
jellemezhető a hatás, amit rám bejegyzésről bejegyzésre gyakorolt ez a válogatás.
Ajánlom
mindenkinek, aki szívesen visszautazna a múltba, és barangolna egy jót az
akkori Budapesten. A bejegyzések rövidek, így akár fejezetenként külön-külön is
olvashatóak, mint egy blog, aminek nagy előnye, hogy bármikor megszakítható.
Érdemes tenni vele egy próbát.
Végezetül
annyit írnék, hogy nagyon szeretem az időkapszulákat. És ti?
A
szerzőről:
Donászi Franciska író, újságíró
és blogger. 18 évesen megnyerte a Soros Alapítvány diákújságíró versenyét
iskolai közügyek kategóriában, később a DUE diákújságíró pályázatán is díjazott
volt. Három diplomája van. Dolgozott korrektorként, olvasószerkesztőként és egy
évtizeden át újságíróként.
Első
novelláját gyerekként írta, amivel rögtön meg is nyerte az általános iskola
novellaíró versenyét. A novellaírás innentől kezdve része maradt az életének,
bár művei egy-két kivételtől eltekintve nem kerültek ki az asztalfiókból. Ez
alól az egyik kivétel az Első szerelem című novellája, amivel 2011-ben második
díjat nyert a Terézanyu Klub pályázatán. Tervezi, hogy 2018 októberében
megjelenteti első novelláskötetét, a Csókvírust.
Franciska
öt éve Finnországban él finn férjével és kisfiával, aki már Rovaniemiben
született.
Lehetőségem
nyílt interjút készíteni a szerzővel. A bejegyzés zárásaként ezt olvashatjátok.
Kezdeném a végén, mert az utolsó
bejegyzés valamiért élénken él bennem. Abból az tűnik ki, hogy viharos
gyorsasággal hagytad el nem csak Budapestet, hanem az országot is. Mi volt az a
pont az életedben, ami után úgy döntöttél, hogy menned kell?
Ez
valójában egy hosszú folyamat volt. Azokban az években, amikor a blog is
íródott, rengeteget kínlódtam, mert nem találtam szakmailag a helyem. Akkor
kezdett el foglalkoztatni a gondolat, hogy talán külföldön kellene szerencsét
próbálnom, de nem volt semmilyen konkrét elképzelésem. 2011 őszén találkoztam a
későbbi férjemmel, aki akkoriban mesterképzésen tanult az ELTÉ-n. Még csak
ismerkedtünk, amikor megkérdezte tőlem, hogy hazamennék-e vele Finnországba
miután lediplomázott. Akkor hirtelen sokkot kaptam, többek között azért is,
mert addig teljesen biztos voltam benne, hogy a világnak ez az északi része túl
hideg és túl sötét nekem. 2012 nyarán jártunk először együtt Finnországban és
engem is meglepett, mennyire jól éreztem itt magam. Rá egy évre összeházasodtunk
és Helsinkibe költöztünk. Nem sokkal később pedig feljöttünk egészen az északi
sarkkörig, Lappföldre.
Az első kérdéshez kapcsolódva. Voltál-e
azóta Budapesten? Ha igen, akkor milyen érzéseket keltett benned? Láttál-e
esetleg valakit azóta a bejegyzésekben megelevenedő emberek közül?
Talán
három vagy négy év kihagyás után jártam újra a városban idén februárban. Mindössze
egy fél napom volt, nem is szóltam senkinek, hogy jövök. Akkor már finisben
voltam a Kalandozásaim Budapesten megjelentetésével, úgyhogy duplán is kíváncsi
voltam, milyen érzés lesz majd annyi év után újra Pesten? A Nyugatitól indultam
és csak mentem, amerre vitt a lábam. Engem is meglepett, de csak három helyen
álltam meg. A Jókai utcában a férjem régi albérlete előtt. A Deákon a parkban,
ahol sokat ücsörögtünk együtt 2012 nyarán. És az Örkény Színház előtt, ahol
nézőtéri munkatársként dolgoztam egy ideig másodállásban. Szép idő volt, sütött
a nap, de mégsem tört rám semmilyen nosztalgia. Valahogy minden olyan idegennek
és üresnek tűnt. Még a Nyugati aluljáró is. Nem találtam már a helyem.
Ha már a bejegyzéseidben megjelenő
alakok. Kire emlékszel vissza szívesen? A vallási fanatikus kínaira? Bevallom
nekem ő lett a kedvencem. Az Astoriánál szaxofonozó férfira? Vagy netán a
Nyugati aluljáróban lévő fodrászra? Vagy más valakire?
Mindegyikükre.
A vallási fanatikus kínai mondjuk tényleg sokszor idegesített. A szaxofonos az
Astorián viszont olyan volt, mint egy kabala. Sosem tudtam, ott lesz-e éppen és
ha találkoztunk, akkor azt mindig egy pozitív jelnek vettem.
Sokféle eseményről tudósítasz a
cikkeidben. Milyen eseményről szerettél legszívesebben írni? Kiállításokról,
színházról vagy koncertekről?
Talán
a kiállítások jelentették a legnagyobb élményt. Először furcsa volt egyedül
menni, de aztán annyira megszerettem, hogy kiállításra azóta is szívesebben
járok egyedül. Órákat töltöttem el egy-egy tárlaton, mindent elolvastam,
mindent alaposan megnéztem és közben jegyzeteltem. Addig nem jöttem el, amíg
legalább a cikk vázlata össze nem állt a fejemben.
Újságíróként dolgoztál akkoriban. Mi
indított arra, hogy a munka mellett blogot indíts? Ezt némiképp érinted a
könyvben is, de mégis érdekelne. Az évek távlatából van-e valami, amit másként
látsz? Másként írnál le?
2008
környékén estem szerelembe a blogolással, ezt a mai napig egy rettentő izgalmas
dolognak tartom. Nekem a blogolás mindig is kikapcsolódás, feltöltődés volt. Egy
hely, ami csak az enyém, ahol arról írhatok, amiről csak akarok. Ahogyan azt a
könyvben is elmesélem, én gyerekkorom óta vágytam Pestre. Amikor végre
teljesült az álmom és oda költöztem, az egy akkora jelentőségű esemény volt az
életemben, amit mindenképpen szerettem volna megörökíteni. Másrészt akkoriban
mindenkitől csak azt hallottam, hogy az a koszos, büdös, személytelen város. Ahol
mégis rengeteg ember élte a mindennapjait. Volt bennem egy olyan indíttatás is,
hogy ha már itt vannak, akkor próbálják meg az én szememen keresztül látni
Budapestet és élvezni azt, hogy itt lehetnek. Harmadrészt pedig újságíróként
rengeteg helyen megfordultam, de az újságba csak egy töredékét tudtam megírni.
A kultúra, ami engem főként érdekelt, már akkoriban sem tartozott a húzó
anyagok közé. Meg aztán egy megyei napilapban nem is volt helye mindennek.
Úgyhogy minden, ami az újságból kimaradt, ment a blogba.
Ha
valamit változtathatnék, akkor sokkal több személyes hangvételű írás született
volna meg. Nehezen tudtam kibújni az újságíró bőrömből. Jó lett volna többet
írni a hétköznapokról. Illetve azt sajnálom, nem is értem, hogyan történhetett
ez meg, hogy a Múzeumok éjszakájáról nem írtam. Pedig a pesti kalandjaim egy
Múzeumok éjszakájával kezdődtek és minden évben mentem, amíg Pesten laktam.
A könyved úgy hatott rám, mint egy
időkapszula. Megörökítesz egy időszakot, amit meglepő nyíltsággal és
őszinteséggel adsz át. Néhol humoros, néhol szarkasztikus, de mindig élő volt a
szöveg. Melyek azok a bejegyzések, amik legközelebb állnak hozzád és miért?
A
Józsefvárosról szóló írások állnak a legközelebb a szívemhez. Nagyon szerettem
ott lakni. Nem tudom, ma már hogy van, de akkoriban azt gondoltam, hogy a
Józsefváros Budapest legőszintébb arca. A másik oka, amiért jól éreztem ott
magam, az lehetett, hogy a nyóckerben megállt az idő. Mégpedig valahol a
nyolcvanas évek táján, a gyerekkorom környékén, amire ma is nosztalgiával gondolok.
Egy kedves barátnőm azt mondta nekem mielőtt Budapestre jöttem, hogy ebben a
városban mindenki azt a részt keresi, ami az otthonára emlékezteti. Úgy tűnik,
nekem valamiért a nyolcadik kerület volt az. A macskaköves utcáival, az
omladozó falú régi épületeivel, a köztéri szobraival, a hűvösen tekergő
lépcsőházaival.
Végezetül, de nem utolsó sorban a
gyűjtemény végén olvasható, hogy ősszel jön a novellás köteted, aminek nagyon
megörültem. Milyen novellákat fog ez tartalmazni? A bejegyzésekből kitűnik,
hogy inkább a szépirodalom áll hozzád közel. Szépirodalmi jellegűek lesznek
vagy lesz benne szórakoztató irodalmi mű is? Olvasol-e szórakoztató irodalmat?
Ha igen miket?
A
Csókvírus egyes szám első személyben íródott, egy harmincas évei elején járó nő útkereséséről,
magányáról, szerelmeiről és kalandjairól mesél. Hangulatok, érzések,
pillanatképek. Néhol érzelmesen, máskor cinikusan vagy éppen humorral átszőve. Viccesen
azt szoktam mondani, hogy a Csókvírus is a budapesti kalandozásaimról szól. Csak
egy másik vonalon. A történetek egy részének szintén Budapest a helyszíne. A
címadó novellát egyébként nemrégiben leközölte a Carrie magazin. Ha valaki
kíváncsi, ezen a linken el tudja olvasni: http://carrie.hu/novellapalyazat-2/csokvirus/
A
hang az enyém, de a Csókvírus annyiban különbözik a Kalandozásaim
Budapestentől, hogy inkább a szépirodalomhoz áll közelebb műfajilag. Bízom
benne, hogy ugyanakkor szórakoztató is.
Mióta
a kisfiam megszületett (most másfél éves), sajnos nagyon keveset olvasok. Mióta
van e-könyv olvasóm, azóta valamivel többet. De mostanában az összes kis
szabadidőmet a könyveim kiadása és népszerűsítése tölti ki. Igen, szeretem a
szórakoztató irodalmat. Leginkább a krimiket. Agatha Christie könyveit nem
tudom már hányszor olvastam. Angolul is. Van pár kötetem tőle finnül is, de
arra még nem volt energiám. Mióta Finnországban élek, nagy rajongója lettem a skandináv
krimiknek is. Leginkább a Netflixen nézem most őket, de Jo Nesbo Harry
Hole-sorozatát nagyon gyorsan végigolvastam.
Köszönöm szépen a válaszokat!
----
Köszönöm,
hogy végigolvastad a bejegyzést! Ha tetszik, amit itt találsz,
feliratkozhatsz a blog rendszeres olvasói közé, illetve követhetsz
e-mailen is, hogy ne maradj le a további bejegyzésekről. További
tartalmakat találhatsz Facebookon, Instagramon és Twitteren is!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése