Eddig soha nem éreztem rá
késztetést, hogy blogkönyvet olvassak, így amikor Donászi Franciska megkeresett
azzal a kéréssel, hogy lenne-e kedvem elolvasni a könyvét, kissé megilletődtem.
Egyrészt azért, mert maga a szerző keresett meg, másrészt azért, mert még soha
nem olvastam blogból készült könyvet, és fogalmam sem volt, hogy érdemben
tudnék-e írni róla. A dilemmámat az követte, hogy rákerestem a könyvre, és
elolvastam a fülszövegét, ami megmozgatott bennem valamit, így azt gondoltam:
miért ne? Nagy baj nem lehet belőle, legfeljebb csak a szerzőnek küldöm el a
véleményt és nem lesz belőle bejegyzés, és azzal a lendülettel visszajeleztem a
szerzőnek, hogy részemről mehet a dolog.
A
kezdeti dilemmámat a könyv első pár oldala el is oszlatta. Olyannyira, hogy
arra ocsúdtam, hogy már a felénél járok, annyira feküdt nekem, és csak fogytak
az oldalak. Aztán leálltam, mondván ennek túl hamar vége lesz, és ezt nem
akartam, így hát félre tettem, és olvastam mást. Jobb döntést nem is hozhattam
volna, mert jó volt újra elmerülni az akkori Budapestben, és a szerző
emberközeli cikkeiben.
Egy
apróságot tudok csak negatívumként megemlíteni: az utolsó két cikk között túl
sok idő telt el. Kíváncsi lettem volna rá, mi történt a két bejegyzés között.
